Epilógus II. / Vége

Hát sziasztok! :) 
Elérkeztünk a legeslegutolsó részhez is... Nem tudom mit mondjak igazából, gondolom ti is tudjátok mennyit jelentett nekem ez a történet és azt is tudom, hogy a legtöbb olvasómnak is ez volt a kedvence, szóval amennyire örülök, hogy végre képes voltam megírni a befejezést, legalább annyira szomorú is vagyok, hogy nem lesz több rész. 
Na mindegy, ami tényleg számít az a ti véleményetek, szóval nagyon számítok rátok! :) 
Jó olvasást! ;)

-Tooom! Mi a fasz bajod van?! - kiáltott utána Bill.

-Tom, ne már! Gyere vissza! - szólt utána Georg is.

Bill néhány káromkodás kíséretében felpattant a helyéről, hogy visszarántsa testvérét, de abban a pillanatban meglátott engem is és mindent megértett. Akárcsak először Tom, ő is teljesen lefagyott.

-Bassza meg! - suttogta teljesen elhűlve, majd hirtelen észbe kapott és egy másik szobába terelte a másik két értetlenkedő srácot.

-Hogy kerülsz ide, királylány? - nyögte Tom még mindig teljesen sokkhatás alatt, miközben kezeit a derekamra tette és kihátráltunk a felvevő szobából.

Arcán a döbbenet, a bűntudat és az öröm jelei keveredtek, de semmi biztosat nem tudtam leolvasni róla. Éreztem, hogy a kezei remegnek és a mellkasa szaporán jár fel-le, akárcsak az enyém, de a hirtelen jött közelsége annyira letaglózott, hogy képtelen voltam válaszolni is, nemhogy kérdezni. Tom teljesen a falhoz szorított, arcunk között is csupán a magasságkülönbségnek köszönhetően volt néhány centi. Orromat megcsapta az édeskés, de mégis erőteljesen férfias illata, amitől mindig elvesztettem a fejem, gyönyörű csokoládébarna szemei pedig mélyen az én smaragzöld szemeimbe fúródtak és éreztem, innen nincs visszaút.
Egy pillanatig teljesen elvesztünk egymás tekintetében, a következőben, pedig csak azt vettem észre, hogy hevesen csókolózunk.
Elmosolyodtam és még közelebb húzva magamhoz, átkaroltam Tom nyakát. Egy másodperc alatt ismét olyan volt minden, mint régen. Újból azt éreztem, hogy bármi is történjék, Tom karjaiban biztonságban vagyok. És tudtam, teljesen biztosan tudtam, hogy még mindig szeret. Bármi is történt ezelőtt, Tom még mindig szeret. Neki elég volt ehhez egyetlen csók is, ő volt az egyetlen, aki olyan igazi "térdremegős-lélegzetelállítós" csókot tudott adni, amiben minden érzése benne volt.
Ahogy a hideg fém piercingje a forró bőrömhöz ért én egész testemben megremegtem. Nagyot sóhajtva még közelebb húztam magamhoz Tomot, miközben igyekeztem felfogni, hogy újra itt vagyok Vele és ismét az az ember csókol, akit a világon a legjobban szeretek.
Végigsimítottam a derekamat körülölelő izmos karjain, majd a nyakánál összekulcsoltam a kezeimet, ezzel is közelebb húzva őt magamhoz. Tom még hevesebben kezdte falni ajkaimat, miközben kezeit a fenekem alá csúsztatta és kicsit megemelt. Ösztönösen összekulcsoltam a lábaimat a csípője körül, mire jólesően felnyögött. Éreztem az egyre keményedő férfiasságát, de rengeteg mindent kellett volna előbb megbeszélnünk, ezért - nezen -, de erőt vettem magamon és elhúzódtam tőle.

-Hamburgba költöztem... - suttogtam néhány másodpercnyi csönd után. - Ide járok egyetemre.

Tom meglepetten nézett rám. Már vagy fél éve nem beszéltünk egymással, szinte semmit sem tudtunk a másikról és az előző 2 évben is a legtöbb kommunikáció egy-egy sablonos telefonbeszélgetés volt köztünk.

-Miért nem szóltál?

-Nem tudom... - hajtottam le a fejem, mintha csak a pólóján levő feliratot szeretném olvasgatni. - Én csak... féltem, hogy mi lesz, ha találkozunk. Meg hát... nem tudom.

-Teljesen mindegy... csak... Annyira hiányoztál! - fakadt ki őszintén Tom, majd hirtelen átölelt.

Leírhatatlanul jól esett a közelsége, érezni minden egyes lélegzetvételét és szívdobbanását... Szinte már ájulásközeli állapotban voltam az elmúlt öt perc eseményeitől.

-Te is nekem! El sem tudod képzelni mennyire... - suttogtam a mellkasának.

Nem kellett semmit mondania, hogy tudjam, még mindig szeret. Egyszerűen csak éreztem minden egyes mozdulatából. Mintha az idő megállt volna és az a két év meg sem történt volna. Mintha az a sok veszekedés, újságcikk, tv műsör meg barátnő nem is létezne.
Valahol mindig is tudtam, hogy a mi szerelmünk túl mély és erős ahhoz, hogy csak úgy véget érjen... Egyszerűen lehetetlen volt, hogy egy béna kis turné vessen véget neki. Ezt csakis mi ketten rombolhattuk le, de úgy tűnt, eszünk ágában sincs ilyesmit tenni.
Nagyot sóhajtottam és csak még szorosabban öleltem Tomot. Annyi mindent akartam mondani neki, de most minden olyan jelentéktelennek tűnt!

-Komolyan itt laksz Hamburgban? - nézett rám mosolyogva Tom.

Gondolom csak most jutott el odáig, hogy értelmezze mit is jelent ez.

-Kb. 20 percre innen - bólintottam.

Tom elmosolyodott és hosszú perceken keresztül csak némán meredt rám, mint aki még mindig nem tudja elhinni, hogy tényleg itt vagyok.

-Sokat változtál - suttogta végül Tom. Homlokát az enyémnek támasztotta és mélyen a szemeimbe fúrta tekintetét. - Még annál is sokkal, sokkal szebb vagy, mint amire emlékeztem - mosolyodott el édesen.

-Szerintem semmit sem változtam - nevettem fel zavartan.

-Dehogynem, például... régen csak fele ekkora melleid voltak - vigyorodott el pimaszul.

-Fúú, hogy mekkora egy perverz vagy! - csaptam a mellkasára nevetve és kicsit el is toltam magamtól.

-Hé, ez egy bók volt! - próbált visszahúzni magához még mindig a nevetéstől fuldokolva.

-Valahogy éreztem, hogy még mindig ilyen kis hülye vagy - vigyorogtam rá szemtelenül, miközben elütöttem a derekamról a kezeit.

Tom lebiggyesztette az alsóajkát és tettetett szomorúsággal nézett rám. Elnevettem magam és vígasztalóan átöleltem.

-Ne aggódj, én ilyen kis idiótaként szeretlek!

-Persze, mert te is az vagy - nyújtotta ki rám a nyelvét, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. - Úristen mennyire hiányzott ez már! - sóhajtott egy nagyot.

Mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy nekem is.

-És akkor... mi lesz most velünk? Mármint... én tudom, hogy... neked... - nagyot nyeltem és igyekeztem értelmes mondatokba összeszedni, amit mondani akartam, de már nem volt szükség rá. Végszóra egy női hang szétrebbentett minket és a mondatom befejezetlenül is értelmet nyert.

-Tommy! Hát itt vagy? - tipegett felénk vidáman a nő, majd megállt szorosan Tom előtt. - Már vagy fél órája hivogatlak! - jegyezte meg szemrehányóan, de úgy tűnt, nem érdekli különösebben a magyarázat, mert a következő pillanatban már erőszakosan Tom ajkaira tapadt.

Mozdulatlanul néztem, ahogy a csaj ledugja a nyelvét Tom torkán, miközben igyekeztem elfojtani magamban az érzést, hogy felkapjak egy széket és neki essek.

-Hol voltál ilyen sokáig? És ő ki? - bökött felém kihívóan méregetve engem, mikor végre hajlandó volt leszállni "Tommy-ról".

-Csak... megmutattam Carlanak a stúdiót - hazudta rezzenéstelen arccal Tom, pontosan ugyanolyan profin, ahogy régen. - Carlát pedig még a gimiből ismerjük. Legjobb barátok voltunk mindhárman, amíg ide nem költöztünk.

Megértettem, hogy nem lenne szép dolog itt és most elmondani az igazat, de azért egy kicsit rosszul esett. Egyedül az vidított fel kissé, hogy láttam Lea rám vetett féltékeny pillantásait. És ahogy őt méregettem, hirtelen feltűnt a nyilvánvaló hasonlóság. Leának ugyanolyan csokoládébarna, enyhén hullámos haja volt, mint nekem, zöld szemei, és akárcsak én, ő is Tom válláig ért. Kis mellei voltak, ami által úgy festett, mintha a 15 éves önmagam mása idő közben felnőtt volna, csak a mellei erről megfeledkeztek. Lea már szinte ijesztően vékony volt, pont mint én, a drogelvonó után és mint gondolom Tom emlékeiben...
Azonban én időközben felszedtem egy-két kilót, de szigorúan csak annyit, hogy a bordáim ne szúrják át a bőrömet, így egy deka felesleg sem volt rajtam, de nem néztem ki ijesztően. Leán a 34-es méretű ruhái is furán lógtak, míg rajtam a 36-os szexin feszült, egy kis rálátást is engedve a dekoltázsomra, ami Leáéval ellentétben, nem felejtett el velem együtt nőni.

Most, hogy Tom újra itt volt, elkapott az a hihetetlen magabiztosság, ami régen. Nem érdekelt, hogy hivatalosan Lea a barátnője, tudtam, hogy ő engem szeret és egy cseppnyi féltékenység sem volt bennem. Sőt, úgy éreztem ezerszer Lea fölött állok, hiszen Tom senkit nem fog úgy szeretni, mint engem, bármi is történik. És bár az arcunkat leszámítva eléggé hasonlítottunk egymásra, sokkal, de sokkal szebbnek éreztem magam nála - ahogy néhány perce Tom is mondta. Hiszen Lea nem a mostani, hanem a gyerekkori másom volt.
Lassan elmosolyodtam és kinyújtottam a kezem Leának.

-Carla Steinkohl vagyok - ráztam meg a kezét, majd beletúrtam hosszú, csokoládébarna hajamba. - Örülök, hogy végre megismerhetlek. Tudod, régen nagyon fontosak voltunk egymásnak Tommal és már nagyon kíváncsi voltam, hogy ki lehet az a lány, aki rávette egy kapcsolatra a nőfaló Kaulitz-ot - kacagtam, mintha csak viccelődtem volna, de közben fél szemmel Tomra sandítottam.

Úgy döntöttem, az ő kezébe adom a döntést. Azt akartam, hogy ő mondja el Leának az igazat, ha akarja. És különben is, kinőttem már a gyerekes hadjáratokból, amikkel régen Tommal együtt készítettük ki a "harmadik" feleket. Most csak rajta áll.

-Ohh, értem... - nézett végig rajtam még egyszer Lea, majd kissé bizonytalan pillantásokat vetett Tomra.

Szegénynek még az sem jutott eszébe, hogy előálljon a klasszikus "én meg a barátnője és hidd el, jó kezekben van" dumával. Tudtam, hogy ő is tudja, ezerszer jobb csaj vagyok nála. Illetve, hogy én ezt éreztetem vele.

-Nos, szívesen ismerkednék még Lea, de most rohannom kell - pillantottam sajnálkozva az összezavarodott nőre, majd nyomatékosan Tomra néztem. - Egy nagyon fontos találkozóm lesz valakivel a múltamból és különben is... azt hiszem, hogy eleget láttam itt. További szép napot és üdvözlöm Billt, ha nem találkoznánk... - mosolyogtam sejtelmesen, majd egy puszit nyomtam Lea arcára, aztán Tomnak is adtam egyet, a szája szélére, csak hogy kicsit gonoszkodjak még utoljára, majd látványosan hátradobtam a hajam, intettem egy utolsót és minden szó nélkül, egy kis fenék rázással kísérve kisétáltam a stúdióból.

Biztos voltam benne, hogy Tom megértette az üzenetem, már csak az volt a kérdés, hogy szeret-e még annyira és hisz-e eléggé a kapcsolatunkban ahhoz, hogy kidobja Leát és megpróbálja velem, újra. És bármennyire is magabiztosnak mutattam magam, erre a kérdésre most őszintén nem tudtam a választ és ez kiborított.
Fájt látnom Tomot egy másik nővel, sőt egyáltalán a tudat, hogy komoly kapcsolata van. Amióta elköltözött Loitsche-ből sosem volt komoly kapcsolata. Persze, tudtam - illetve már csak reméltem -, hogy Leát fele annyira sem szereti, mint engem, mégis zavart, hogy vele van. És féltem, hogy már nem képes feláldozni a mostani életét értem.
Lefordultam az első utcán és ösztönösen a játszótér felé indultam. Beültem az első hintába, pár percig mozdulatlanul bámultam a mandulafa halványrózsaszín virágait, majd lassan utat törtek maguknak az első könnycseppek. Talán sosem éreztem még ennyire valóságszerűnek, hogy örökre elveszíthetem Tomot. Hiszen már semmilyen külső tényező nem állt közénk, ez már csakis rajtunk múlt... Itt már tényleg csak arról volt szó, hogy elég erős volt-e a szerelmünk, hogy mennyire tett tönkre minket a sok éves küszködés. És én féltem.
Remegő kezekkel letöröltem néhány könnycseppet az arcomról, majd erőtlenül ellöktem magam a földtől és néhány percig csak hagytam, hogy lassan hintázzak előre-hátra, a szél a hajamba kapjon és újabb sós könnycseppek mardossák a bőröm.
Nem akartam már gondolkozni. Csak mozdulatlanul figyeltem a szélben táncoló virágszirmokat, a narancssárgás eget és kizártam a külvilágot. Szerettem volna újra Loitsche-ben lenni, 15 évesen, Tom karjaiban... Akárcsak egy hétre is.

-Hali - ütötte meg a fülem egy ismerős hang.

Felkaptam a fejem és hirtelen képtelen voltam megszólalni. Tom ült a mellettem lévő hintában. Nem nézett rám, csak meredten bámulta a lábunk alatt lévő homokot.

-Szia - válaszoltam végül halkan, majd én is a földet kezdtem bámulni.

-Reméltem, hogy megtalállak...

-Reméltem, hogy keresni fogsz - mosolyodtam el egy pillanatra.

-Hülye egy helyzet ez...

Cipője orrával elrúgott egy kavicsot, majd óvatosan ellökte magát a földtől.

-Szereted? - kérdeztem halkan.

-Leát?

Mindkét lábát a földre szorítva lefékezte magát és végre rám nézett. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta és úgy éreztem, most végre őszinte választ fogot kapni.

-Leát, a barátnődet...

Tom nagyot sóhajtott, én pedig úgy éreztem, közbe kell vágnom:

-Elmondhatod, ha igen... Nem vagyok olyan naív, hogy elhiggyem, csak úgy betoppanok és a következő percben máris együtt vagyunk.

-Tudom - állta a tekintetem. - És igazából ha ezt tegnap valaki megkérdezi, azt is mondtam volna, hogy igen, de most... Nem érzek iránta semmit, ahhoz képest, ahogy téged szeretlek.

Egy pillanatra lefagytam. Bármennyire is szerettem volna ezt hallani, nem mertem elhinni, hogy tényleg ezt fogja mondani.

-Akkor... mi most... tényleg? - kérdeztem összezavarodva.

Tom elmosolyodott, a világ legédesebb mosolyával, majd rám emelte a csokoládébarna szemeit.

-Úgy az igazi, ha a királylány megkapja a hercegét a mese végén, nem?

Vége

Még egy díj :)

Kaptam egy újabb díjat Drcsa-tól. Köszönöm szépen! :) <3

Szabályok:

Meg kell köszönni a díjat annak,aki gondolt rám és küldte!

A logót ki kell tennem a blogomba!

Be kell linkelnem azt,akitől kaptam!

Írni kell magamról 7 dolgot!

Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!

Be kell linkelnem őket!

Megjegyzést kell hagynom nekik,hogy tudjanak a díjazásról!

Nem küldhetem olyannak,akinek a blogja volt már kitüntetve!

7 dolog magamról:

Nos, elég nehéz már mit írnom, de azért megpróbálom:

1. Filmrendező szeretnék lenni.
2. Kedvenc italom a pezsgő és a vodkatonik, bár ha a barátaimmal vagyok, akkor általában a sörben vodka párost isszuk. :D
3. Teljesen oda vagyok a magassarkúkért.
4. A legútóbbi Forma1-ről szereztem egy hatalmas Red Bull-os zászlót, ami azóta is a szobám falán lóg.
5. Imádom a régi posztereket.
6. Ha jövőre elköltözök otthonról, akkor egy erkélyes lakást szeretnék Hamburg belvárosában. :)
7. A legjobban az élet apró örömeinek tudok örülni, akárcsak egy kisgyerek. :D

Az előző két díjaimnál már tovább küldtem minden írónak, akit ismerek és szeretek, szóval ezt is ugyanazoknak az embereknek küldöm. :) /Ezen kívül pedig nem tudom, hogy ki kapott már ilyen díjat, szóval legyen ez csak ilyen szóbeli kitüntetés :)/

Díj

Hali! :)

Kaptam egy díjat FabiiVok-tól, amit nagyon szépen köszönök! :) <3

Szabályok:

1. Értesítsd a bloggert, hogy megkaptad! /Pipa :D/

2. Tedd ki a képet a blogodra! /Pipa :D/

3. Írj hat dolgot magadról!

4. Írd ki, hogy kitől kaptad! /Pipa :D/

5. Küld tovább 4 bloggernek!

Hat dolog magamról:

1. Szeretem a pipacsokat és a csillagokat *-*

2. Szívesebben ülök be egy kocsmába egy laza piálós-beszélgetős estére a barátaimmal, mint egy discoba bulizni

3. Alig várom már, hogy végezzek a gimiben és elmehessek Hamburgba egyetemre!

4. A távoli jövőmre mindig vannak nagy terveim, de a közeljövőre szándékosan nincs semmi és igyekszem minnél spontánabban élni :D

5. Van egy olyan szokásom, hogy ha becsípve mászkálok a városban és valahogy beszélgetni kezdek ismeretlenekkel, mindig megkérem őket mielőtt elmennék, hogy mondjanak valami tanácsot az életre, amit jó lett volna, ha ők megfogadnak vagy amiben egyszerűen csak hisznek. :)

6. Imádok szökőkutakban hülyéskedni :D

A négy blogger, akinek tovább küldeném:

http://androidorka.blogspot.com/

http://gustavth.blogspot.com/

http://xiderlady777.blog.neon.hu/

http://sweeetbaby.wordpress.com/

Epilógus I.

Sziasztok!
Még mindig nincs teljesen készen, de már nem akarlak tovább váratni titeket, ezért az első felét felteszem! :)

Tom nem tartotta be az ígéretét. Szinte minden egyes nap felhívott vagy sms-t írt, de ha szóltam neki, még akkor is legalább egy email-t küldött. Persze, nem tudom és nem is akarom tagadni, hogy eszméletlenül jól esett és a beszélgetéseink minden egyes percét élveztem, de amikor letettük a telefont vagy éppen nem tudott visszaírni, elmondhatatlanul magányosnak éreztem magam. A legeslegjobb kedvemből hirtelen a világvége hangulatba zuhantam minden egyes alkalommal, amikor elköszöntünk egymástól. És ez kikészített.
A másik ok, amiért többször is emlékeztettem Tomot arra, hogy mit ígért, az továbbra is az volt, hogy pokolian féltem attól a pillanattól, amikor világossá válik, hogy elfelejtett. Hogy egyszer csak nem ír több email-t, sem sms-t és egy idő után már egyáltalán nem is hív. Hogy megunja, ha minden egyes nap hallja a hangomat, de tudja, hogy egy jó darabig még csak nem is láthat.
És végül szörnyű bűntudatom volt, amiért nem mondtam el Tomnak a közelgő költözésünket és az ezzel járó tényt, hogy valószínűleg soha többé nem találkozunk... Életem legnehezebb döntését hoztam meg akkor, de egyszerűen képtelen lettem volna itt maradni. Nem lehettem már ennek az iskolának a hercegnője. Nem bírtam tovább egyedül játszani a szerepemet, úgy hogy az iskolán kívül nem tudtam kivel önmagam lenni, ez csak az ikrekkel ment. És nem akartam már teljesíteni a kimondatlan elvárásokat, amik egy suli királylányára rakódnak.
Megígértem anyáéknak, hogy ha elvisznek innen, újra olyan leszek, mint régen, csak itt egyszerűen képtelen vagyok rá. Természetesen, azonnal belementek az alkuba, még ha először nem is értették a helyzetet, de még így is két hónapig tartott, míg elintézték az áthelyezésüket, az új sulimat, új házat és mindent, ami egy költözéssel jár.
Két hónapig kellett hazudnom Tomnak.

-Szia!
-Hali! - Direkt nem mondtam semmit. Vártam, hogy ezúttal milyen kifogást talált ki, hogy felhívhasson.
-Képzeld, most vettünk fel egy új számot és amikor jöttem ki a felvevőből, megbotlottam egy kábelben és majdnem kitörtem a lábam! - magyarázta halál komolyan. - Annyira megijedtem, hogy...
Nem bírtam tovább, elnevettem magam.
-Inkább mond azt, hogy hiányzom.
-Hiányzol - nevetett Tom is. - Ne haragudj, de nem megy nekem az a nem hívlak dolog... - Rövid szünet. - Baszottul hiányzol, na! - ismételte meg, ezúttal sokkal kétségbeesettebben.

Most vettük fel a Heilig utolsó hangjait is. Kávé és cigi szünet. Nálad mi van?
Matek... A helyeden ülök és Franziskát dobálom nyálas papírfecnikkel :'D
:'''D Dupla adag nyálat neki!!! Helyettem is!
Mission complete!
Good Job :D Am, úgy néz ki, h egy hónap múlva haza megyünk.
Cool!
Cool? Örömujjongást vártam legalább! :D Na mindegy, készülj, mert ki sem engedlek majd az ágyból! ;D Nagyon ki vagyok már... :S
Baer kiszúrt. Később.

Hali Királylány!
Mi van veled mostanában? Tegnap nem válaszoltál az sms-eimre. Baj van?
Remélem nem, mert itt minden faszán megy és néhány hét múlva kapunk egy hetes szabadságot, szóval irány Loitsche! :) Alig várom már, hogy lássalak!
Tom

Kedves Tom!
Azt hiszem, letelt már az a néhány hét... Mégis hol vagy?!
királylány

Június 12., 14:55, Viva TV interjú
-Sziasztok srácok!
-Hello!
-Szia!
-Hogy vagytok? Milyen újra Németországban?
-Remek!
-Szuper! Jó újra itthon, találkozni a családdal, barátokkal... Jó, hogy újra... öhm... a megszokott dolgokat csinálhatjuk.
-És persze belevághatunk az új albumba!
-Nos, összegyűjtöttünk néhány rajongói kérdést, amiket most felteszek nektek... A legtöbben azt szeretnék tudni, hogy jelenleg van-e barátnőtök.
-Nem, nincsen. Tudod, nagyon szeretném megtalálni a szerelmet, de a mi életvitelünk mellett egy kapcsolat halálra van ítélve. Aludni is alig van időnk, állandóan utazunk, tudod... Nem férne bele. Persze, nagyon jó lenne, néha amikor egy koncert után ledőlök a szobámban, elkap az érzés, hogy... hogy olyan magányos vagyok! De tényleg nem lehet... Bonyolult lenne.
-És Tom, veled mi a helyzet? Nagy nőfaló hírében állsz!
-Oh, tudod, én inkább az egyéjszakás kalandok híve vagyok. A szerelem aranyos dolog, de nem nekem.
-Naaa! Soha nem voltál még szerelmes?
-Dehogynem, nagyon sokszor! Egy éjszakára!

Június 12., 15:48.
Kérlek vedd fel! Ez csak egy hülye interjú! Azt kell mondanom, amit az imidzsem diktál! Ne haragudj, királylány!

Június 12., 15:52.
Csak vedd fel és beszéljük meg!!!! Tom

Nem néztem többé interjúkat és nem olvastam többé cikkeket a Tokio Hotellel kapcsolatban. Nem érdekelt, nem akartam tudni, hogy Tom mit művel vagy épp mit hazudozik a hátam mögött. Egyszerűen csak szétválasztottam a híres Tomot és az én Tomomat, számomra két külön ember volt. A Tokio Hotel gitárosa híresztelje csak, hogy hány csajjal feküdt már le és hogy még csak nem is hallott a szerelemről, nem érdekel. Amíg az én Tomom minden nap felhívott és tudtam, hogy szeret, tényleg nem érdekelt.

Július 3., 17:14
"Eminemtől az Ass like that üvölt a fejemben, éppen úton vagyunk a hamburgi stúdióba és rád gondoltam. Jelent még neked valamit ez a szám? Tom"
"Mi a picsáért nem írsz vissza?!! T"
"Sajnálom. Nem láttam. Este beszélnünk kell. C"
"Ok. T"

Július 4. 22:02
-Na hali! - vette fel nagy vidáman a telefont Tom.
Úgy tűnt, már nem is emlékszik arra, hogy nem válaszoltam az sms-eire és nem vettem fel, ha hívott.
-Szia - préseltem ki magamból.
A hangját hallva most is megremegett mindenem és hirtelen az életemnél is jobban szerettem volna, hogy most itt legyen velem.
-Para van?
Halványan elmosolyodtam. Ez volt Tom. Egyetlen szavamból, telefonon keresztül is megérezte, ha baj van. Annyira hiányzott! És akkora egy hülye vagyok!
-Csak szerettem volna, ha... Nem tudom. Talán jobb is, ha nem tőlem tudod meg.
-Micsodát?
-Összejöttem Dominic-kal - böktem ki néhány perces hallgatás után.
Tom nem mondott semmit. Csak az egyenletes szuszogása miatt tudtam, hogy ott van még.
-Tudod, csak a királylány és a suli szépfiúja elvárások... - próbáltam lazán előadni a dolgot, mintha semmit nem változtatna a helyzeten, de a hangom remegett, ahogy belegondoltam, mennyire megbánthattam most Tomot. - Persze nem jelent semmit... Dominic mellett közel sem érzem azt, amit veled - suttogtam őszintén.
Tom részéről még mindig semmi válasz nem érkezett, ezért folytattam.
-Tőle nem ver kétszázzal a szívem, ha meglátom, nem remeg mindenem, ha rám néz és a mosolyával sem tud elolvasztani... És közel sem érzem magam olyan biztonságban vele, mint a te karjaidban. - Befejeztem, mert már sírni tudtam volna.
-Akkor miért vagy vele? - kérdezte kissé rekedtes hangon Tom.
-Azt mondtad, nincsenek szabályok! Hogy ha visszajössz, bármi is van, ott folytatjuk ahol abbahagytuk, de addig azt csinálok amit akarok!
Legjobb védekezés a támadás elven zúdítottam rá mindent. Féltem, hogy el kell mondanom neki, hogy két héten belül elköltözünk és már úgyis mindegy... Addig viszont még szerettem volna megtartani a népszerűségem és ehhez elengedhetetlen volt, hogy a srácok kitartsanak mellettem, ami viszont Dominicon keresztül volt lehetséges.
-De pont Dominic-kal?! Tudod jól, hogy utáljuk egymást, mint a szart! - akadt ki Tom is. - Mindig is azt akarta, ami nekem van!
-Tom... Több száz kilométerre vagy tőlem - sóhajtottam csendesen.
-Tudom, de... bassza meg! - vett egy mély levegőt, majd úgy tűnt, kissé lenyugodott. - Ne haragudj. Nem kérhetem, hogy örökké rám várj...
-Hidd el, ez nem változtat semmin.
-Akkor is szar, hogy az ősellenségem akármikor lesmárolhat téged, én meg már csak annak is örülnék, ha láthatnálak... - sóhajtott egy nagyot.
-Tudom. Ne haragudj.
-Mindegy. Van egy-két csaj a hotel előtt, akik már elég rég óta várják, hogy felhívjam őket... Szia - tette is le a telefont.

Ezek után hetekig egyáltalán nem beszéltünk Tommal. Én próbáltam keresni őt, de azt hiszem, túlságosan is megbántottam. És sajnos tudtam, hogy jogosan dühös rám. Pont Dominic?! Nem is értem mit gondoltam...
Persze amint úgy érezte, hogy egyenlítette nálam a számlát a gruppijaival, egyre több sms-emre válaszolt és néha még telefonon is beszéltünk, de csak csupa sablonos témáról. Abban a néhány hétben azt hittem, már sosem lesz a régi a kapcsolatunk. Hogy ezt már sosem tudjuk helyrehozni, főleg, hogy én tudtam, a java még hátra van...

Július 29.
"Mizujs? T"
"Semmi extra. Veled? C"
"Semmi. Stúdiózunk..."
":)"

Július 30.
-Tom? - szóltam bele bátortalanul.
-Igen. Szia! - köszönt vidáman, majd kicsit elhallgatott. - Ne haragudj, hogy nem kerestelek... Idiótán viselkedtem. Te megmondtad, hogy ez lesz...
-Ne csináld ezt, kérlek - nyögtem döbbenten.
-Micsodát?
-Hogy bocsánatot kérsz és sajnálod és megbántad és mindent újra akarsz kezdeni... Ne csináld.
-Csak azt akartam mondani, hogy jövő hétvégén haza jövünk! - közölte hirtelen és el tudtam képzelni, ahogy boldogan vigyorog hozzá.
Én viszont lefagytam. Nem tudtam semmit mondani, csak azt éreztem, ahogy elszorul a torkom és a könnyeim egyre csak gyűlnek a szememben.
-Baj van? - kérdezte rögtön, majd meg is válaszolta a saját kérdését. - Dominic, igaz? Kezd komoly lenni? Vagy... már őt szereted?
Keserűen felnevettem.
-Tom, ne már... Rég szakítottam vele. Megmondtam, hogy semmit nem jelent, csak meg akartam tartani a népszerűségem. Amióta elmentetek nem olyan egyszerűek itt a dolgok.
Tom egy ideig hallgatott.
-Akkor nem értem. Mi történt? Nem akarsz már találkozni velem?
Nem válaszoltam, mert szép lassan megindultak a könnyeim és nem bírtam tovább. Kitört belőlem a sírás.
-Miért sírsz, királylány? - faggatott aggódva Tom. - A szüleid? Vagy a suli? Vagy... én bántottalak meg?
-Tom... Elköltöztünk. Én... én már Münchenben élek.
Csend.
-Tom? Itt vagy?!

Két hónap telt el úgy, hogy Tom egyáltalán nem keresett, nem vette fel, ha hívtam és nem válaszolt az sms-eimre, sem az email-jeimre. Azt hittem, már soha többé nem fogunk beszélni.
Teljesen kikészültem és ismét úgy éreztem magam, mint tavaly, de tudtam, hogy én döntöttem így és tisztában voltam vele, mivel jár a költözés.
Az a két hónap maga volt a pokol, minden egyes percben csak egyetlen hajszál választott el attól, hogy ismét visszacsússzak a drogok vagy az alkohol közé, de a környezetváltás valóban segített. Az új iskola más volt, és én is mindenkinek új voltam... Így könnyebb volt. Megtanultam elrejteni az érzéseimet, kifelé mindig vidámnak, de legfőképp teljesen normálisnak mutatni magam és csak néha, belül szenvedni csendesen. Így jobb volt mindenkinek.

Szeptember 27.
-Sajnálom - kezdte a beszélgetést bátortalanul, nekem, pedig hirtelen deja vu-m lett.
Nem tudtam mit mondani. Rettentően meglepett, hogy ennyi idő után felhívott és még fel kellett fognom, hogy valóban Tommal beszélek.
-Carla... hahó!
-Már nem vagyok a királylányod? - kérdeztem tettetett felháborodással.
Mindketten elnevettük magunkat.
-Dehogynem, csak... nem tudtam, hogy szeretnél-e még az lenni - folytatta komolyabban Tom. - Tényleg sajnálom, hogy olyan hülyén viselkedtem...
-Az én hibám volt.
-Mi lesz most velünk? - kérdezte egy hosszabb szünet után.
-Nem tudom... Én még mindig Münchenben vagyok - sóhajtottam egy nagyot. - És lássuk be, ez az egész már az elejétől kezdve halálra volt ítélve...
Tom egy darabig nem válaszolt.
-De... attól még barátok lehetünk, nem? Telefonon mindig tudunk beszélni és...
-Nem hiszem, hogy ezt erőltetni kéne - szakítottam félbe. - Túl sok olyan dolog van, amit élőben kéne megbeszélnünk.
-Tudom, de... csak... Hiányzol - sóhajtott.
-Te is, Tom - vallottam be, miközben letöröltem egy könnycseppet az arcomról. - De mindig eltűnsz és mindig csak bántasz! Én nem tudok CSAK a barátod lenni...
-Elköltöztél - közölte szemrehányóan. - Tudsz jobb megoldást?
-Tehát megint kínozzuk egymást amíg lehet? - nevettem keserűen.
-Igen, azt hiszem... Úgyse bírnánk sokáig ezt a nem beszélünk dolgot.

Egyetlen telefonhívás kellett és köztünk ismét minden rendben volt. Mintha mi se történt volna. Nem érdekelte egyikünket sem, hogy talán soha többé nem találkozunk. Egyszerűen nem bírtuk ki egymás nélkül és ezellen nem tudtunk mit tenni.

-Ühm... ki az? - morogta a telefonba Tom.
-Felébresztettelek? - nevettem el magam.
-Öhm... aha.
-Háromnegyed 3 van! Mit csináltál éjjel? - vigyorogtam még jobban.
-Micsoda?! Bassza meg! Totál el fogok késni! - kiáltott fel hirtelen és szinte láttam magam előtt, ahogy villámgyorsan kikászálódik az ágyból és feltúrja a szekrényét.
-Akkor letegyem? - kérdeztem kissé csalódottan.
-Ne! Nem kell! Inkább segíts eldönteni, hogy mit vegyek fel. Van negyedórám leérni a hotel elé.
-Nem látom, hogy mi van előtted - nevettem fel.
-Csak mondj egy színt! - Éreztem a hangján, hogy mosolyog.
-Mondjuk... sötétkék. Azt szeretem rajtad.
-Őőő... jó, megtaláltam! A sapkám alá fekete vagy fehér kendőt vegyek?
-Hova mész?
-Rádiós interjúnk lesz.
-Akkor nem mindegy mi van rajtad te majom? - nevettem el magam.
-De, végül is... - röhögött ő is. - Jó lesz a fehér.
-Ne! Vedd a feketét! - vigyorogtam.
Tom nagyot sóhajtott és elképzeltem, ahogy mosolyogva megforgatja a szemeit.
-Na most csukd be a szemed, mert átöltözök!
-Dilis!
Tom felnevetett, majd hallottam egy tompa puffanást és furcsa recsegést.
-Kihangosítottalak, amíg öltözök meg fogatmosok, oké? Addig mesélj te, mi van veled?
-Okés. Velem nincs semmi extra. A müncheni suli tele van újgazdag sznobokkal. De itt legalább békén hagynak. Tudod, olyan normális minden... Én vagyok az új csaj, egy-két haverral az osztályból, de semmi extra.
-És nem hiányzik Loitsche? Mármint, ez faszság... Te totál népszerű csajnak nézel ki. Említsd meg, hogy ismersz minket, ha kell aláírok bármit - nevetett Tom.
-Uhm, nem hiszem, hogy erre vágyom most, főleg nem általatok. Sőt, igyekszem csak eltűnni. Farmer-póló és kész. De aranyos vagy.
-Szóval... Egy pillanat... Jó, visszatértem! Szóval... Most ott jó neked?
-Inkább csak... átlagos. De kell egy kis nyugi körülöttem. Tudod, ha nagy felhajtás van, akkor könnyen elszalad velem a ló és még nem hevertem ki egészen a múltkorit. Csak az a szívás, hogy nem láthatlak...
-Ígérem, összehozunk egy találkozót!
-Tudom.
-Bocsi, de most rohannom kell. Már most elkéstem. Este hívlak, oké?
-Okés, szia.
-Szia!

Tudtam, hogy nem lesz semmilyen találkozó. Sokszor arra sem képes, hogy visszahívjon, én pedig néha direkt nem keresem, így világossá vált, hogy ez halott ügy.
Nehéz volt, de tettem egy ígéretet a szüleimnek és igyekeztem betartani. Rettentően unatkoztam és féltékeny voltam Tomékra, amiért nekik olyan izgalmas és pörgős életük lehet. Tudtam mennyire kényelmetlen ez néha, hiszen Tom sokat mesélt az őrült rajongóikról, de akkor bármit elviselhetőbbnek találtam az unalmas müncheni gimnáziumomnál, ahol szinte senki sem tudta a nevem.
De egy túlságosan is hosszú, elmélkedéssel töltött délutánon rájöttem, hogy még találkozhatok Tommal. Nem most, de ha elég ügyes leszek, még tényleg újrakezdhetjük.
Hosszú idő után, most először újra tudtam, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Elhatároztam, hogy Hamburgba fogok egyetemre járni, lesz ott egy albérletem és így akármikor találkozhatok Tommal. Tehát, ahelyett, hogy a régi életemet sirattam volna, elkezdtem dolgozni az újjon. Rengeteget tanultam, hiszen az elmúlt két évben alig nyitottam ki a könyveimet és sok tantárgyból csak épphogy nem buktam meg. Márpedig legalább egy 4 egészes átlagra fel kellett tornásznom a jegyeimet. Pokoli nehéz volt újra ráerőltetni magam a tanulásra, de a motivációm elég erős volt ahhoz, hogy sikerüljön.
Aztán anyáék nyomására elkezdtem sportolni is és végül egészen megszerettem. Már nem úgy néztem ki, mint egy csontváz, aki épp most jött ki az elvonóról. Szinte tökéletes alakom lett a mindennapos edzésektől és rettentően büszke voltam magamra.
Lassan lelkileg is kezdtem helyrejönni és bár hiányzott a sok őrültség meg a vad házibulik, de nem vágytam rá olyan betegesen, mint régen. Az egyetlen, akit sehogysem tudtam kiverni a fejemből, az Tom volt. Bár egy év elteltével egyre ritkábban beszéltünk, még mindig azt éreztem, hogy köztünk semmi sem változott. Hogy csak a távolság áll közénk.

Mizujs? Történt vmi extra mióta nem beszéltünk? :) C
Csak a szokásos... Dedikáláson voltunk ma, 3-an megpróbáltak lesmárolni és kb. 1000 kiscsaj levisította a fülem. Most épp a hotelben vagyunk, este koncert. Veled minden oké? T
Jaja, meg vagyok. C
Pasik? T
Néha, néha... Semmi komoly. Nálad? C
Szokásos. T

-Hallottam mi történt Billel, de gondoltam, hogy egy darabig még nem beszélhet, szóval inkább téged hívtalak. Ugye nincs semmi komoly? - hadartam el-elcsukló hangon.
-Most épp a kórházban vagyok, Billt vizsgálják, szóval nem tudok még sok mindent... De... annyira szörnyű volt! - kezdtek ömleni belőle a szavak. - Alig tudott beszélni, már a koncert alatt is éreztem, hogy para van, de meg akarta várni a szünetet. Aztán lementünk, már mindenki ott volt full idegesen és csak kiabáltak, hogy "Tom, Tom, gyere gyorsan, gáz van!". Senki nem vágta, hogy mi történt, Bill meg csak zokogva hajtogatta, hogy mekkora csalódást okoz és nem akarja cserben hagyni a rajongókat. De szinte csak suttogott, alig lehetett érteni, amit mond. Aztán bevitték őt a kórházba, vele akartam menni, de nem engedte. Azt mondta, hogy maradjak ott és mondjam el a rajongóknak, hogy mi történt és hogy mennyire sajnálja. Pedig ki nem szarja le azt a rohadt koncertet?! Ott álltam, több ezer ismeretlen előtt, ahelyett, hogy az öcsém mellett lettem volna és... és... őket vígasztaltam, érted?
-Tom, nyugodj meg - szakítottam félbe csendesen. - Billel minden rendben lesz. Olyan nincs, hogy pont ő ne tudjon beszélni!
Tom elnevette magát.
-Igaz... El tudsz képzelni egy olyan világot, ahol Bill nem tud beszélni?
Mindketten elnevettük magunkat. Persze, éreztem, hogy nem az igazi és mindketten rettentően aggódtunk, de most egy kis figyelemelterelésre volt szükségünk. Méghozzá egymástól.
-Carla... Köszönöm, hogy felhívtál.
-Ez természetes.

Ezek után szinte minden egyes nap beszéltem az ikrekkel. Illetve, Bill még sokáig nem beszélhetett, de Tom többször kihangosította a telefont, hogy Bill halljon engem, ő pedig tolmácsolta, hogy mit mutogat vagy ír nekem. Tommal pedig úgy tűnt, minden újra igazán rendben van köztünk. Tudtunk egymás minden lépéséről és most először fordult elő, hogy egyikünknek sem volt szüksége arra, hogy megcsaljuk egymást. Tom nem hívott fel magához rajongókat, sem senki mást, én pedig lekoptattam minden srácot és már havonta egyszer sem jártam el bulizni. Néhány hónapig minden tökéletesnek tűnt. A törést a srácok müncheni koncertje okozta. Tom említette, hogy fellépnek néhány német városban, csak hogy a köztudatban tartsák magukat, amíg az albumon dolgoznak, de nem szólt, hogy ide is jönnek. Én persze tudtam, mert a város már hetekkel a koncert előtt tele volt a Tokio Hotel plakátjaival. Minden egyes nap vártam, hogy közölje, végre találkozhatunk, de ő nem mondott semmit, én pedig azzal győzködtem magam, hogy meglepetésnek szánta. Még a koncert napján is reménykedtem, hogy egyszer csak beállít hozzám vagy felhív, hogy találkozzunk a hotelben. De Tom aznap még csak sms-t sem küldött.
Ezek után ismét minden elromlott köztünk. Hosszú évek teltek el úgy, hogy mi csak havonta egyszer vagy még ennyiszer sem beszéltünk.

***

Egyedül, remegő lábakkal kerültem meg a hatalmas téglaépületet, hogy megtaláljam a hátsóbejáratot, ahol észrevétlenül bejuthatok. A magassarkúm kopogását elnyomta a rajongók moraja a párhuzamos utcából, de úgy éreztem, a szívem őrült zakatolását egész Hamburg tisztán hallja. Rettenetesen féltem ettől a találkozástól, főleg, hogy csak én tudtam róla, de biztos voltam benne, hogy megőrülnék, ha most visszafordulnék.
Megráztam a kezeimet, hogy ne remegjenek annyira, majd igyekeztem minden gondolatot száműzni a fejemből és csak arra koncentrálni, hogy eljussak a borostyánnal benőtt kapuhoz. Ott azonban megtorpantam. Jelszavas beléptetőrendszer.
Hosszú percekig csak álltam a kovácsoltvas kapu előtt és néztem, ahogy a késő délutáni napfény megcsillan az ablakokon, tűrtem, hogy a langyos szél a hajammal játszadozzon, majd körbenéztem az üres utcában. Felhívhattam volna Billt vagy akár Tomot is, hogy engedjen be, de látni akartam az első reakciójukat. Nem akartam gondolkodási időt adni nekik, főleg nem Tomnak.
Aztán eszembe jutott, hogy az ikrekről van szó. A jelszó csakis a világ legnagyobb baromsága lehet. Olyan, amit még a kis szétszórt Bill is meg tud jegyezni. Elmosolyodtam, majd beütöttem az első eszembe jutó dolgott. Pénisz. A zár kattant egyet, majd a kapu kinyílt. Semmit sem változtak...

Az épület meglepően üres volt. Azt hittem, már az első néhány lépés után megállít valaki, de nagy valószínűséggel mindannyian egy helyen voltak. Talán épp egy számon dolgoztak.
Nem néztem körül, csak mentem egyenesen a hosszú folyosón és füleltem, hátha meghallom valamelyikőjük hangját az egyik szobából, de mindenhol néma csend volt.
Aztán a folyosó végén egy nyitott ajtóba ütköztem és hirtelen ismerős nevetés ütötte meg a fülem. Ott voltak mindannyian. A hevesen verdeső szívem - amiről egy pillanatra teljesen megfeledkeztem - most a torkomba menekülve zakatolt kétségbeesettebben, mint valaha. Az agyam teljesen kiürült. Fogalmam se volt, mit tegyek.
Megtorpantam az ajtóban és csak némán figyeltem a srácokat.

Egy-egy magas széken ültek mindannyian és éppen egy új számot készültek felvenni. Tom nevetve számolt vissza Gustavnak, aki vigyorogva ütötte az első ütemeket, majd Tom és Georg is gitározni kezdett, később pedig Bill is hatalmas mosollyal az arcán énekelte az első sorokat.
Hosszú másodpercekig csak néztem őket, ahogy egymásra mosolyogva, fejüket és lábukat a ritmusra rázva, négyen együtt zenéltek, akárcsak régen a garázsban... A különbség csupán az volt, hogy most a fejükön egy hatalmas fülhallgató volt és mindannyiuk előtt egy-egy mikrofon állt.
Képtelen voltam levenni a tekintetem Tomról. A mosolya megbabonázott és ahogy figyeltem, hogy milyen boldog miközben zenél, engem is kellemes érzés fogott el. Nem tudtam megmozdulni, csak néztem, ahogy csukott szemmel koncentrál és azon gondolkodtam, hogy vajon emlékszik-e még, amikor a Heilig-et játszotta nekem. Aztán Tom hirtelen vigyorogva felkapta a fejét, hogy öccsére nézzen, de meglátott engem is. A mosoly lefagyott az arcáról és kiejtette a gitárt a kezéből. A hangszer tompa puffanása a földön mindenkit kizökkentett a zenéből és néma csend lett a teremben. A srácok értetlenül meredtek Tomra, de ő minden magyarázat nélkül felpattant és határozott léptekkel elindult felém.

Részletek az epilógusból

Mindjárt, mindjárt kész... :)

*részlet egy telefonbeszélgetésből*

-Akkor letegyem? - kérdeztem kissé csalódottan.
-Ne! Nem kell! Inkább segíts eldönteni, hogy mit vegyek fel. Van negyedórám leérni a hotel elé.
-Nem látom, hogy mi van előtted - nevettem fel.
-Csak mondj egy színt! - Éreztem a hangján, hogy mosolyog.
-Mondjuk... sötétkék. Azt szeretem rajtad.
-Őőő... jó, megtaláltam! A sapkám alá fekete vagy fehér kendőt vegyek?
-Hova mész?
-Rádiós interjúnk lesz.
-Akkor nem mindegy mi van rajtad te majom? - nevettem el magam.
-De, végül is... - röhögött ő is. - Jó lesz a fehér.
-Nem! Vedd a feketét - vigyorogtam.
Tom nagyot sóhajtott és elképzeltem, ahogy mosolyogva megforgatja a szemeit.
-Na most csukd be a szemed, mert átöltözök!

*Interjú részlet*

-Nos, összegyűjtöttünk néhány rajongói kérdést, amiket most felteszek nektek... A legtöbben azt szeretnék tudni, hogy jelenleg van-e barátnőtök.
-Nem, nincsen. Tudod, nagyon szeretném megtalálni a szerelmet, de a mi életvitelünk mellett egy kapcsolat halálra van ítélve. Aludni is alig van időnk, állandóan utazunk, tudod... Nem férne bele. Persze, nagyon jó lenne, néha amikor egy koncert után ledőlök a szobámban, elkap az érzés, hogy... hogy olyan magányos vagyok! De tényleg nem lehet... Bonyolult lenne.
-És Tom, veled mi a helyzet? Nagy nőfaló hírében állsz!

*Telefonbeszélgetés részlet 2*

-Na hali! - vette fel nagy vidáman a telefont Tom.
Úgy tűnt, már nem is emlékszik arra, hogy nem válaszoltam az sms-eire és nem vettem fel, ha hívott.
-Szia - préseltem ki magamból.
A hangját hallva most is megremegett mindenem és hirtelen az életemnél is jobban szerettem volna, hogy most itt legyen velem.
-Para van?
Halványan elmosolyodtam. Ez volt Tom. Egyetlen szavamból, telefonon keresztül is megérezte, ha baj van. Annyira hiányzott! És akkora egy hülye vagyok!
-Csak szerettem volna, ha... Nem tudom. Talán jobb is, ha nem tőlem tudod meg.

"Tudtam, hogy nem lesz semmilyen találkozó. Sokszor arra sem képes, hogy visszahívjon, én pedig néha direkt nem keresem, így világossá vált, hogy ez halott ügy. 
Nehéz volt, de tettem egy ígéretet a szüleimnek és igyekeztem betartani. Rettentően unatkoztam és féltékeny voltam Tomékra, amiért nekik olyan izgalmas és pörgős életük lehet. Tudtam mennyire kényelmetlen ez néha, hiszen Tom sokat mesélt az őrült rajongóikról, de akkor bármit elviselhetőbbnek találtam az unalmas müncheni gimnáziumomnál, ahol szinte senki sem tudta a nevem."

"-Szia szívem! - jelent meg egy nő a folyosón, ahol negyed órája még én álldogáltam, majd egyenesen Tom felé tartott és egy puszit nyomott a szájára. - Máris végeztetek?

Fancsali képpel néztem végig a jelenetet, de úgy láttam, hogy Tomot is váratlanul érte a nő megjelenése, mert úgy állt ott, mint egy darab fa.

-Szia Lea! Végezni? Öhm... nem, csak... - tanácstalanul rám nézett, mire a barátnőjének is feltűnt, hogy ott vagyok."

Gondolom kitaláltátok, hogy ez is hasonló lesz az email-es részhez, csak itt főleg telefonbeszélgetések lesznek meg egy-egy interjú, de persze a végén visszakanyarodunk a jelenbe, amiről az utolsó részletben el is hintettem egy kis információ morzsát. :D
Remélem tetszett és a rész is tetszeni fog, én pedig igyekszem vele, ahogy csak tudok! :) A vége egyébként teljesen kész, már csak néhány telefonbeszélgetés hiányzik az elejéről, hogy teljes legyen a kép. ;D

Strawberry

Mintha csak ehhez a sztorihoz találták volna ki... :)

2. évad, 17. rész - When I'm gone

Sziasztok!
Hát az az igazság, hogy hivatalosan ezt terveztem utolsó résznek, de végül is képtelen vagyok rá, szóval lesz még egy epilógus is. Aztán mindenki azt tekinti tényleges befejezésnek, amelyiket szeretné. :)
A részhez csak annyit, hogy elég nyomasztó a hangulata - ahogy azt ebben a sztoriban megszokhattátok -, szóval ne közvetlenül a buli előtt olvassátok! :D
Amúgy milyen jól jött már ki, h az utolsó rész, pont az év utolsó napján van... :D

A loitsche-i házak mögött az ég alja még kitartóan vöröslött, de a napot már nem lehetett látni és az üresen tátongó utcák is azt jelezték, nem sokára besötétedik. Már csak mi ketten sétáltunk az erdőből kivezető első úton, de mi sem szólaltunk meg. Némán mentünk egymás mellett, hallgatva a visszhangzó lépteinket, miközben néha ösztönösen összehúztam a vékony tavaszi kabátomat egy-egy hűvösebb szellőnél. 
Tommal végigjártuk az összes helyet a környéken, ami kicsit is jelentős volt az elmúlt egy évben. Fel se tudtam fogni, hogy ennyi minden történt velünk egyetlen év alatt. Annyira elképesztő és hihetetlen volt, ahogy visszaemlékeztünk minden egyes kis őrültségünkre... amikor még minden olyan egyszerű volt, amikor csak barátok voltunk, amikor még a rossz dolgokat is együtt, nevetve vészeltük át és legfőképp amikor még nem szorított az idő. De most szó szerint fojtogatott a tudat, hogy összesen két óránk maradt. Két óra és mindennek örökre vége. Persze én még mindig vártam a csodát és biztos voltam benne, hogy a legeslegutolsó pillanatig várni fogom, hogy történjen valami. Hogy egyszercsak megnyíljon a föld és elnyeljen minket, hogy hirtelen előbukkanjon a semmiből egy ember, aki mindenre tudja a megoldást vagy hogy csak egyszerűen az ikrek kijelentsék, elegük lett a hírnévből és inkább itt maradnak velem.

-Szerintem megpróbálhatnánk - szólalt meg hirtelen Tom.

-Micsodát? - néztem rá értetlenül.

-Hát a távkapcsolatot.

Keserűen elhúztam a számat. Hát te is ennyire kétségbeesett vagy, Tom?

-Te is tudod, hogy csak megőrítenénk egymást... Arról nem is beszélve, hogy jelen esetben neked még egy sima barátnő is bonyodalmakkal járna, nemhogy egy távkapcsolat.

-Mert az jobb, ha nem csinálunk semmit? - torpant meg. - Én is szeretlek, te is szeretsz, most is szenvedünk és két óra múlva is szenvedni fogunk! - világított rá a tényekre egyszerűen, majd kétségbeesetten rám pillantott. - Legalább az érzés maradjon meg, hogy együtt vagyunk! Csak hogy tudjam, nem kell minden áron kivernem a fejemből téged!

-Tom... - Nagyot sóhajtva átöleltem, miközben igyekeztem visszatartani a könnyeimet. - Ez akkor is hiányozni fog... - csókoltam meg lágyan.

-Tudom, de jobb, mintha nem is beszélnénk - húzott magához még közelebb.

-Mégis mennyivel? Így legalább elfelejthetjük egymást, ahelyett, hogy egy nem létező kapcsolatba kapaszkodnánk.

-Elfelejteni?! Ezt szerintem te sem gondoltad komolyan... Egy élet sem lenne elég ahhoz, hogy elfelejtsük egymást! Ne bassz fel ilyen faszságokkal, kérlek... - pillantott rám neheztelve, majd lehuppant a buszmegálló egyik székére.

Bocsánatkérően néztem vissza rá, majd leültem mellé és megfogtam a kezét.

-Figyelj - kezdett bele komolyan -, csináljuk úgy, mint eddig. Nincsenek szabályok, azzal vagy akivel akarsz és én is, de néha beszélni akarok veled. Nem érdekel mennyire lesz szar, hallani akarom a hangod és tudni, hogy mi történik veled, oké? Majd mindig elküldjük egymásnak az új számokat, címeket, meg mindent... Talán még találkozhatunk is néha, biztos haza jövünk még anyáékhoz - hadarta fellelkesülve. - Ha nem vagyok itt, akkor néha dumálunk, mint legjobb haverok, de ha haza jövök, akkor ott folytatjuk, ahol most abbahagytuk.

-És ha neked közben barátnőd lesz?

Tom egy pillanatra elgondolkodott, majd egy furcsa mosollyal az arcán nézett rám.

-Szerinted létezik még egy olyan csaj, mint te?

Egy másodpercre én is elmosolyodtam, de aztán újra komorra váltottam.

-Nézd, lehet, hogy most így gondolod, de az emberek változnak. Mi van, ha időközben találsz valakit, aki jobban tetszik, akivel jobban megértitek egymást vagy csak akivel egyszerűbb ez az egész?

-Királylány, gyakorlatilag bárkivel egyszerűbb lenne, mint veled - nevetett fel Tom. - De én téged szeretlek. Ne kérdezd miért, ez nem egy olyan dolog, amit meg lehetne magyarázni, de pont ettől jó. És persze, benne van, amiket mondtál - forgatta meg a szemeit. - Az is lehet, hogy a távolság és az idő tönkrebasz mindent köztünk, de most még nem tudok elképzelni rajtad kívül mást és ez akkor is így lenne, ha mondjuk férjed és két gyereked lenne. Én csak azt mondom, hogy próbáljuk meg, csináljuk így, amíg működik, aztán majd úgyis eldől, hogy mi lesz... De az biztos, hogy hülyeség lenne már most tönkretenni mindent.

Nagyot sóhajtottam és csak némán meredtem magam elé. Hogy ne örültem volna, ha tudom, hogy Tom mindig szeretni fog? Ha úgy megy el, hogy megígéri, minden egyes nap beszélünk és amikor csak tudunk, találkozunk? Ha tudom, hogy mindig örömmel fogad és újabb szabályokat megszegve lóghatok ki hozzá mondjuk egy-egy unalmas sulis nap helyett? De erre nem volt garancia. Túl sokat költöztünk már ahhoz, hogy tudjam, idővel a hívások és levelek egyre ritkábbá válnak, majd teljesen meg is szűnnek. És én nem akartam ezt Tommal átélni. Akkor inkább váljunk el azért, mert muszáj és ne azért, mert idővel valóban elfelejtettük egymást.
Ugyanakkor azt is tudtam, hogy belehalnék, ha tudnám, hogy örökre itt hagy és soha többé nem beszélhetünk.

-Csak azt ígérd meg, hogy nem hívsz minden nap - szólaltam meg végül.

-Miért ne? - nézett rám értetlenül.

-Csak akkor hívj, ha találkozni tudunk vagy ha valami fontos történt, oké? - ismételtem makacsul. - Nem akarom minden nap hallani a hangod, úgy hogy tudom, még hónapokig nem láthatlak... És azért sem akarok idegeskedni, ha esetleg egyik nap nem lesz időd hívni, én meg tuti világvége elméleteket szövögetnék - nevettem el magam kényszeredetten a végén.

-Hát jó - sóhajtott megadóan Tom. Láttam rajta, hogy nem igazán érti a dolgot és nem is nagyon tetszik neki az ötlet, de ismét szó nélkül megígérte, amire kértem.

-Mi az? - kérdeztem tőle néhány perccel később.

Zavartan mosolyogva néztem a gyönyörű, csokoládébarna szemeibe, amikkel már hosszú percek óta engem fürkészett. Tom válaszul csak megrázta a fejét, majd lazán elvigyorodott és egy határozott mozdulattal az ölébe rántott, ajkait, pedig hevesen az ajkaimra tapasztotta.

-Nem tudom... hogy fogom... kibírni... nélküled - mondta egy-egy csók között, miközben a fenekembe markolt.

Jól esően sóhajtottam egyet, majd még közelebb húzódtam hozzá.

-Nekem mondod? - hajoltam a nyakához, hogy néhány puszit adjak rá.

-Van még másfél óránk... - csúsztatta a kezeit a felsőm alá. - És üres a ház... - utalt finoman arra, hogy szeretné átszeretkezni a maradék időnket.

-Akkor menjünk - szálltam ki az öléből. Semmi másra nem vágytam, csak hogy a lehető legközelebb érezzem magamhoz Tomot, amíg lehet.

***
Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült teljesen elfelejtetnie velem, hogy hosszú ideig ez az utolsó együttlétünk és hogy nem sokára nagyon sokáig nem látjuk egymást. Elvesztem a szemeiben és nem éreztem a keserű mellékízt sem - a tényt, hogy akár találhat magának mást is és tényleg ez az utolsó alkalom, hogy látom őt -, ami eddig fojtogatott.
Elhittem neki mindent. Hogy amint tud, visszajön hozzám és hogy majd én is meglátogathatom őt Hamburgban. Minden egyes kis bókot, amit a fülembe suttogott és minden egyes szerelmes szavát, amit a vágytól túlfűtött, rekedtes hangján duruzsolt a számba egy-egy csók kíséretében.
Nem érdekelt, hogy igaz-e vagy hogy ezt abszolút nem garantálja semmi. Csak az számított, hogy akkor, abban a pillanatban Tom ott volt velem és úgy szeretett, mint még soha senki mást. Hogy úgy bánt velem, ahogy más lányokkal sosem. Ezt mondania sem kellett, túl jól ismertem már őt ahhoz, hogy magamtól is tudjam.
Akaratlanul is az agyamba véstem minden egyes pillanatot. Ahogy a vágytól csillogó szemeivel végignéz rajtam, mintha a világ legszexibb nője állna előtte, ahogy finoman, de magabiztos mozdulatokkal végigsimít a combomon, ahogy féloldalasan elmosolyodik, ahogy csukott szemmel, minden izmát megfeszítve koncentrál és ahogy a nyakamat végigcsókolgatva, halkan megígéri, hogy örökké szeretni fog.

-Azt hittem, sírni fogok... Vagy hogy sokkal rosszabb lesz - szólalok meg jóval azután, hogy mindketten elélveztünk.

-Pff... na kössz - próbálja elviccelni a dolgot. - Mintha eddig olyan rossz lett volna velem a szex...

Halványan elmosolyodok és oldalba bököm.

-Tudod, hogy nem erre gondoltam.

Tom megkomolyodva bólint, majd lassan felém fordul. Hosszú percekig csak az arcomat fürkészi, majd szinte suttogva megszólal.

-Már nem szar, hogy lelépünk?

-Ne érts félre - rázom a fejem -, csak úgy értettem, hogy ezek után nehéz bármi rosszra gondolni. - Mosolyogva hátradőlök az ágyán, miközben fél szemmel látom, hogy megkönnyebbül és lassan ő is elmosolyodik. - Ilyen eszméletlenül jókat, mint veled, senki mással nem tudtam szexelni soha - teszem hozzá vigyorogva.

-Hidd el, majd fogsz, királylány - csúszik ki a száján és szinte abban a pillanatban, hogy kimondja, azonnal meg is bánja. Majdhogynem rácsap a saját szájára, de végül csak nagyot sóhajtva elfordul tőlem. - Ne haragudj, nem úgy gondoltam...

Tudom, hogy nem úgy értette, de akkor is fáj rájönnöm, hogy ő is tisztában van azzal, hogy előbb utóbb mindketten találunk mást. A pillanat varázsa ezzel az egyetlen mondattal darabokra hullik és úgy érzem, minden hitemet elvesztettem.
Mégis közelebb csúszok hozzá és hátulról átkarolva a legőszintébben súgom neki:

-Bármi is lesz ezek után, nekem mindig te maradsz az első.

Tom hosszú percekig csak némán mered maga elé, majd hirtelen magára ránt, úgy, hogy a takaró is lecsúszik rólunk.

-Megígéred? - pillant rám kisfiúsan.

Már nyitom is a számat, hogy rávágjam az igent, amikor kivágódik az ajtó és Bill ront be rajta világvége hangulatban, majd amikor realizálja a látottakat, hirtelen lefagy a szoba közepén. Tommal egyszerre kapjuk fel a fejünket és pillantunk Billre, így mind a hárman csak bámuljuk egymást hosszú másodperceken keresztül, míg eljut a tudatunkig, hogy kettőnkön egy darab ruha sincs és elég félreérthető helyzetben - én Tom csípőjén ülve - szemezünk egymással. Tom kap észbe először és amilyen gyorsan csak tudja, magunkra rántja a takarót, mire felgyorsulnak az események és Bill sűrű bocsánatkérések közepette kisiet a szobából. Tom káromkodni kezd és óvatosan kimászik alólam, majd a földön heverő ruháit kezdi magára kapkodni, gondolom, hogy az öccse után menjen, vagy csak hogy megelőzzön egy újabb ilyen kínos helyzetet, ezúttal a szüleivel. Én azonban még mindig ledermedve ülök az ágy közepén, a takaróba burkolózva és csak arra tudok gondolni, hogy ez volt az első találkozásunk Billel a csókunk óta. Épp elég kínos lett volna amúgy is, de így... Legszívesebben elsüllyedtem volna.

-Mi a baj? - huppan le mellém hirtelen Tom, mire összerezdülök.

Ő még nem is tudja. Tom semmiről sem tud. Egy pillanatra összezavarodok és nem tudom mit mondjak neki. Zavar, hogy részegek voltunk és nem tudom, Bill mit érez vagy gondol valójában. Zavar, hogy így kellett találkoznunk és zavar, hogy azt mondtam neki, a rossz ikerbe szerettem bele. Nem tudom, hogy ez mit indított el benne vagy milyen érzéseket váltott ki belőle, de abban biztos vagyok, hogy részemről ez józanul sosem történt volna meg. Mindenesetre, beszélnem kellett volna előtte Billel és nem ilyen hülyén tudatosítani benne, hogy számomra még mindig Tom az egyetlen...

-Semmi - hazudom végül színtelen hangon.

Tom felmordul és kétkedve néz rám. Meg se kell szólalnia, tudom, hogy a valódi válaszomat várja. De én nem tudom mit mondjak neki. Szégyellem magam a történtek miatt és nem tudom hogy reagálna. Nem akarom elrontani az utolsó perceinket.

-Történt valami akkor este... tudod, Hamburgban... De majd Bill elmondja, ha szeretné - nézek rá szinte könyörgően, már szinte az arcába ordítva, hogy "Hagy ne kelljen elmondanom mi történt köztünk!".

-Miért ő? - kezd el értetlenkedni, majd védelmezően átkarol. - Királylány, ha valami bánt, most mondd el.

-Mert ő is ott volt - térek ki a pontos válasz elől. - De kérlek, hagyjuk ezt most. Részemről egyáltalán nem lényeges, csak hülyén érzem magam miatta.

-Hát jó... Ahogy gondolod - sóhajt megadóan, majd elenged és öltözni kezd. Érzem, hogy ha nem lenne ezernyi más baja, nem hagyná ennyiben a dolgot, de most csak arra tud koncentrálni, hogy 20 perc múlva le kell lépnie. - Lassan indulnunk kell. Lejössz elköszönni Billtől? Most normálisan, felöltözve... - mosolyodik el a végén.

A szívem a torkomba kúszik a kínos találkozás gondolatára, de egy mosolyt erőltetek az arcomra és bólintok, majd lassú mozdulatokkal öltözni kezdek.

***
-Nem, dehogy... Csak azt hiszem, épp megzavartam valamit... - hallom a konyhából Bill magyarázkodását.

Simone és Gordon kuncogása töri meg a néhány másodperces csöndet, mi pedig Tommal automatikusan egymásra nézünk.

-Örülök, hogy végül kibékültek - sóhajt Simone. Hallani a hangján, hogy mosolyog.

-Én is. Rég nem láttam már Tomot ennyire maga alatt - szűrődött ki Gordon hangja. - Már attól féltem, hogy...

-Khm... Tom már jobban van - lép be a konyhába az említett, miközben szúrósan pillant a nevelőapjára.

-Szerintem csak másnapos volt, nem szomorú - próbálom oldani a feszültséget egy kis humorral.

Simone és Gordon nevetni kezdenek, Bill viszont csak elmosolyodik. Látszik rajta, hogy még kicsit zavarban van a látottak miatt. Én se nagyon tudom mit mondhatnék neki, ezért inkább igyekszem kerülni a pillantását.

-És... miben maradtatok? - kérdez rá óvatosan Simone.

Azt hiszem, a látszólagos jó kedvünk miatt úgy érzi, hogy most lehet erről beszélni. Valójában tényleg sokkal jobb így, mint legutóbb, de attól még fáj belegondolni, hogy mi vár ránk.
Nagyot sóhajtva leülök az asztalhoz, miközben Tom a mosogató előtt álldogáló Billhez sétál és vigyorogva a vállába boxol. Nem hallom, hogy mit súg neki, ezért inkább Simone-ékra koncentrálok.

-Hát, abban egyetértettünk, hogy a tavalyi megoldás szar volt... - mosolyodok el fájdalmasan. - Tehát valami olyasmiban maradtunk, hogy nincsenek szabályok. Mármint, nem akarjuk erőltetni a távkapcsolat dolgot, de attól még beszélünk néha és ha úgy jönnek össze a dolgok, akkor amint tudjuk, ott folytatjuk ahol abbahagytuk.

/Eminem - When I'm Gone/

Simone és Gordon együttérzően mosolyognak rám, de nem nagyon tudnak mit mondani. Én se tudnék. Egyre inkább csak azt érzem, hogy mennyire kibaszottul hülye helyzetbe kerültünk és a pánik is kezd eluralkodni rajtam. Csak most kezdem igazán felfogni, hogy nem sokára Tom elmegy. Hogy nem lesz itt, amikor szükségem van rá, nem fog átölelni, nem fog rám mosolyogni, nem fog megcsókolni, nem fogja befonni a hajam és nem fogunk együtt őrültségeket csinálni. Érzem, ahogy a könnyek gyűlnek a szememben, de most nem akarok sírni. Egy pillanatra lecsukom a szemem és veszek egy mély levegőt, majd mire újra kinyitom, Tom már mellettem ül és mintha csak tudná, hogy mi zajlik le bennem, azonnal átölel. Simone és Gordon tapintatosan kimennek a konyhából.
Egyikünk sem szólal meg, csak némán öleljük egymást. Mindketten tudjuk, hogy ezek azok a pillanatok, amikor az ember jól az agyába vési a másik összes legapróbb mozzanatát is. Bill sem mond semmit, csak némán figyel minket még mindig a mosogató előtt állva.
Egy végtelennek tűnő percig Tom bódító illata és a mellkasában zakatoló szíve, amit már szinte a sajátomnak érzek, mindent kitöröl a fejemből. Csak rá tudok koncentrálni és ez határtalan nyugalommal áraszt el.

-Gyere már ide, tökfej! - szólal meg hirtelen Tom, miközben az öccsére vigyorog.

Lassan Bill is elmosolyodik és oda lép hozzánk, majd átölel minket. Tom teljesen a nyakamhoz bújik, így nem láthatja, hogy Billel hosszú másodpercekig bámulunk egymás szemébe, próbálva megfejteni, hogy mire gondol a másik.

-Csináljunk már valamit, kikészít a várakozás! - sóhajt végül Bill, majd lehuppan az asztalhoz.

Tom lehozza a laptop-ját és az utolsó perceinket azzal töltjük, hogy idióta videókat nézegetünk youtube-on. Kicsit mindhárman megfeledkezünk mindenről és felszabadultan nevetünk mindenen, mint egy átlagos szombat este, amikor az ikreknél alszom.
Aztán épp amikor a közös kedvenc számunk véget ér, megszólal a csengő és megjelenik a másik két srác, Georg és Gustav meg egy rakat ember, akiket nem ismerek. Tomék mindenkivel lepacsiznak, de látom, hogy a mosoly már nem őszinte az arcukon. Amíg ők egy szervezőnek vagy menedzsernek tűnő nővel beszélgetnek, két nagydarab férfi kezdi kihordani a bőröndjeiket az egyik hatalmas, sötétített ablakú fekete kocsiba.
Hirtelen minden megváltozik.

-Ugye felveszed majd, ha hívlak? - eszmélek fel Tom hangjára.

Szorosan előttem áll, kezei a derekamon pihennek és kissé kétségeesetten néz rám. Bill Simone-t ölelgeti és akkor rádöbbenek, hogy ez a hivatalos búcsú ideje. Aztán vége mindennek.

-Miért ne venném fel? - sóhajtok egy nagyot.

-Nem tudom... - motyogja, majd hosszú másodpercekig csak az arcomat fürkészi. - Én tényleg komolyan gondolom.

-Tudom, Tom - simítok végig az arcán. - Csak hiányozni fogsz...

-A nyáriszünetben feljöhetnél Hamburgba. Elég nagy a stúdiólakásunk és igaz, hogy mi melózni fogunk, de legalább ott leszel a közelemben - mosolyodik el. - Addig meg, ígérem, hogy csak akkor hívlak, ha tényleg fontos. Nem kínozlak feleslegesen - teszi hozzá, gondolom, mert érzi, hogy nekem ez kicsit sok.

Nem tehetek róla, de rettenetesen félek a be nem tartott ígéretektől. Akkor már inkább ne is legyen semmilyen ígéret. De nem tudom letagadni, hogy eszméletlenül jól esnek Tom szavai. És hogy látom rajta, hogy komolyan gondolja, nem csak úgy a levegőbe beszél.

-Az jó lenne - mosolygok vissza erőtlenül. - És Tom... Ne haragudj. Tényleg nagyon szeretlek és mindennél jobban szeretnék még találkozni veled, csak...

-Tudom - szakít félbe. - De én most csak ígérgetni tudok. Te meg vagy elhiszed, vagy nem. Később úgyis eldől, hogy mi lesz. Én csak annyit kérek, hogy vedd fel a telefont, ha hívlak, mert lehet, hogy pont össze tudunk futni valahol - mosolyodik el ismét.

Nem hagy időt a válaszra, egyből megcsókol. Hirtelen, mintha mindenki eltűnt volna körülöttünk, nem hallom már a többi ember szavát, sem a lépcsőn koppanó bőröndök zaját, csak Tom édes ajkait érzem. A gerincemen végigfut egy remegéshullám, pont ott, ahol Tom végigsimít a hátamon a pólóm alatt, a mellkasom teljesen Tom mellkasához simul és egy leírhatatlanul jó érzés kerít hatalmába a közelségétől. Teljesen átadom magam az érzésnek, miközben szinte a karjaiba olvadok attól, ahogy a puha ajkai az enyémeket kóstolgatják gyengéden. És amikor a jéghideg piercingje a felforrósodott bőrömhöz ér, az egész testem beleremeg, majd érzem, ahogy Tom elmosolyodik. Pontosan tudja, hogy mit művel velem és nagyon élvezi.
Játékosan megkarmolom a tarkóját, mire őt is kirázza a hideg és ösztönösen közelebb húzom magamhoz, de a lendület túl nagy és a falnak ütközöm, Tommal pedig gyakorlatilag nincs olyan részünk, ami ne érne össze. A csípője szorosan az enyémhez ér és megérzem az egyre keményedő ágyékát. Azonban mielőtt komolyabban egymásnak esnénk, valaki kissé bátortalanul megszólítja Tomot.

-Khm... Mennünk kéne.

-Tom! - szól rá végül Bill, mire kelletlenül elhúzódik tőlem.

-Egy perc és megyek én is... - válaszolja végig engem nézve.

Csak tompán hallom, ahogy mindenki kimegy az előszobából, jelenleg minden érzékemet Tom köti le.

-Ha lenne még 20 percem... - sóhajtja vágyakozva, mikor már csak ketten maradunk bent.

-Tudom... illetve érzem - pillantok a még mindig egymáshoz simuló csípőinkre. - Nem kérhetsz még néhány percet?

Tom nagyot sóhajtva megrázza a fejét, mire csak némán átölelem. Jól magamba szívom az illatát, majd egy utolsó puszit adok a nyakára, de valahogy képtelen vagyok elengedni őt.

-Rendben leszel, királylány? - kérdezi halkan Tom.

-Persze, hiszen találkozunk, nem? - pillantok rá mosolyogva.

-De - bólint ő is egy édes kis mosollyal az arcán és úgy tűnik, ő sem tud elengedni engem.

-Menned kell - emlékeztetem kelletlenül.

Tom bólint egyet, majd megfogja a kezem és kimegyünk az utcára a fekete kocsik mellé. Már csak Bill, Simone és Gordon állnak ott, a többiek már a kocsikban várnak. Tom ad egy utolsó puszit a számra, majd megszorítja a kezem, végül elengedi és az anyukájához lép, hogy tőle is elköszönjön.
Már nem tudom tovább húzni, oda lépek Billhez és hirtelen teljesen ösztönösen jön, hogy átöleljem.

-Ne haragudj - súgom a fülébe, miközben szorosan ölelem.

-Nem haragszom - válaszol halkan. - Neked Tom mellett a helyed...

-Úgy mondod, mintha fájna - nézek a szemébe rémülten.

-Hé, királylány, mi ketten mindig is legjobb barátok maradunk - vigyorog rám, mire gyorsan elfelejtem az árulkodó jeleket és ismét szorosan átölelem. Tudom, hogy ha nem kéne elmennie, minden másképp alakulna és nem ezt mondaná, de már nem akarok erről tudomást venni.

-Hiányozni fogsz, kis lüke...

-Te is, királylány - sóhajt nagyot, majd néhány hosszú másodperc után elenged. - Ne hagyd, hogy odáig fajuljanak a dolgok, mint tavaly...

-Nem fogom - rázom a fejem és ezúttal valóban így gondolom. - Már okosabb vagyok - kacsintok rá.

Bill elmosolyodik, majd ad egy puszit az arcomra és miután utoljára elköszönt a szüleitől, ő is beül a kocsiba. Tom is elengedi Simone-ékat, majd egy kis tétovázás után ismét hozzám lép és váratlanul megcsókol. Ez most más, mint az előző, ebben tisztán érzem a szenvedéllyel keveredett szomorúságát és mielőtt egészen feleszmélnék, már vége is.

-Nem sokára találkozunk - néz a szemeimbe, majd beül a kocsiba.

Egészen addig vagyok képes nézni, amíg el nem indulnak. Képtelen lettem volna megint végignézni, ahogy lefordulnak az utcáról, miközben fojtogat a tudat, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan. Amikor felmordulnak a motorok, én sarkon fordulok és gyors léptekkel elindulok hazafelé. Nem bírom tovább tartani magam és a könnyeim lassan utat törnek maguknak.
Hosszú ideig csak sétálgatok az üres utcákon, az ég narancssárga és langyos szellő lengeti a fák ágait. A távolban néhány kutya ugat, de ezen kívül csend van mindenütt. Üresnek és magányosnak érzem magam. Hülyeség, de még mindig azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint az első évben. Ez a hely egyszerűen ezt követeli, itt minden csak arra emlékeztet. De tudom, hogy ilyen már soha többé nem lesz, akár találkozom még az ikrekkel, akár nem. És azt is tudom, hogy ebbe előbb-utóbb beleőrülnék.
A könnyeim már megállítthatatlanul záporoznak, de visszafordulok és végre elindulok hazafelé. Szinte feltépem a kis kaput, nem érdekel, hogy sírok, bemegyek a házba és zokogva átölelem anyát. Először meg se tudok szólalni, annyira letaglóz a felismerés, hogy már vagy két éve nem öleltem meg és csak akkor jövök rá, hogy mennyire hiányzott. Mindketten ledöbbenve bámulnak engem, nem tudják mi történhetett, csak kétségbeesetten kérdezgetnek.

-Költözzünk el innen, kérlek! - zokogom fájdalmasan. - Minél messzebbre és ígérem, minden olyan lesz, mint régen!

2. évad, 16. rész - Nehéz éjszaka

-Nem, ez csak pillanatnyi botlás... - rázta a fejét erősen Bill. - Mindketten ki voltunk.

-Tudom - sóhajtottam egy nagyot, majd a falnak döntöttem a fejem. - Ne haragudj, nem tudom miért csináltam... Tényleg totál ki vagyok Tom miatt és kicsit be is vagyok állva, de ez nem mentség. Az ikertestvére vagy, bassza meg! - túrtam a hajamba idegesen.

-Pont ezért... Nagy a hasonlóság - vonta meg a vállát, de egy pillanatra sem nézett rám.

Hosszú percekig egyikőnk sem szólalt meg és lassan kezdtem megőrülni ettől a kínos csendtől, ezért vettem egy nagy levegőt és beszélni kezdtem.

-Legjobb barátok vagyunk... Annyira sors szerű, hogy legalább egy csóknak kell történnie köztünk, nem? Nincs olyan fiú-lány barátság, ahol legalább egyszer ne történt volna meg... Bármit is mondtam rá, még mindig rettentően szeretem ezt az idiótát. Tom... az életem. Ezért is fáj annyira, amit tett. És bármennyire is szar, mindennél jobban szeretném, ha most itt lenne, bocsánatot kérne és csak egyszerűen átölelne - töröltem le egy kósza könnycseppet az arcomról. - Szóval... ne haragudj, csak ti... annyira hasonlítasz rá!

-Nem mondom el neki, ha nem szeretnéd.

-Úgyis el fogod - mosolyodtam el fájdalmasan -, mindent megbeszéltek.

-De nem kell mindent rögtön - pillantott rám jelentőségteljesen. - Majd talán 20 év múlva... De most így is épp elég szarban van a kapcsolatotok. És ti összetartoztok, nem lehettek külön egy buta hiba miatt.

Elmosolyodtam és ösztönösen átöleltem.

-Köszönöm, Bill. Nem is tudom mihez kezdenék nélküled.

-Nincs mit - vonta meg a vállait.

-Ugye nem bántottalak meg? - pillantottam rá félve.

-Dehogy - rázta meg a fejét mosolyogva. - Ez egy különös este... Azt hiszem, ez még bőven belefért.

-Igen, az. Kár, hogy nem lesz több ilyen... Jól csókolsz - kacsintottam rá.

-Jobban, mint Tom? - ment bele azonnal a játékba.

-Azt nem mondtam - nevettem el magam. - Piercing nélkül már nem is az igazi - húztam végig a mutatóujjam az alsóajkán.

-Nekem itt van - nyújtotta ki a nyelvét.

-Ne erőlködj! - vigyorodtam el. - A rock sztárok sem kaphatnak meg minden csajt.

Mindketten elnevettük magunkat, majd egymásba karolva, nagy mosollyal az arcunkon szálltunk fel az éppen megérkező buszra.

***
Nem kérhettem Billtől, hogy maradjon velem egész éjszaka, így is többet tett, mint amennyit elvárhattam volna tőle, tehát a jó kedvem csupán addig tartott, amíg Bill a házunk előtt elbúcsúzott tőlem. Ezek után szinte azonnal visszazuhantam abba a dühös, csalódott és eszméletlenül szomorú állapotba. Az egyetlen vágyam az volt, hogy bedőlhessek az ágyamba és átsírhassam az egész éjszakát. A cípőmet is csak lerúgtam magamról, az átöltözéssel vagy a sminkem lemosásával már nem is foglalkoztam, csak lefeküdtem az ágyra és szabad utat engedtem a könnyeimnek...
Másnap reggel bedagadt szemekkel ébredtem, de ha ez nem lett volna elég, a torkom pokolian fájt, az orrom bedugult és alig tudtam beszélni. Egyszóval tegnap éjjel sikeresen megfáztam.
Tehát úgy döntöttem, hogy nincs az a pénz, amiért én ma képes lennék bemenni az iskolába és miután anyukám is látta, hogy valóban rosszul vagyok és nem csak lógni akarok, vissza is feküdtem aludni.
Valamikor délután ébredtem fel újból, de annyira gyengének éreztem még magam, hogy inkább csak bekapcsoltam a tévét és ki sem mozdultam az ágyból. Bármennyire is igyekeztem elnyomni magamban, egyre többször jutott eszembe Tom és a tegnap este. Nem akartam már tovább agyalni azon, hogy mit miért tett, egyszerűen csak fájt... pokolian fájt. És ez, együtt a betegségemmel elviselhetetlen párosításnak bizonyult. Lassan nehezemre esett még tévét nézni is, csak feküdtem az ágyban mozdulatlanul és sírtam részben a lelki, részben a fizikai fájdalom miatt. Azt hiszem, életem legrosszabb napja volt. Sokkal, sokkal pocsékabb, mint az a bizonyos este, amikor túl sok kokaint szívtam és lefeküdtem egy idegen sráccal, csak azért mert kicsit hasonlított Tomra, sőt, még annál is pocsékabb volt, mint amikor elvonóra kerültem.

-Királylány...?

Felkaptam a fejem az ismerős hangra és lassú mozdulatokkal letöröltem a könnyeimet. Tom egy darabig csak az ajtó előtt álldogált és mérlegelte a helyzetet, végül erőt vett magán és leült az ágyamra.

-Megfáztál? - pillantott az éjjeliszekrényen heverő zsepikre és gyógyszerekre.

-Menj el! - suttogtam elgyötörten a fájó torkom miatt.

-Nem! Megbántottalak és nem megyek innen, amíg meg nem magyarázom és bocsánatot nem kérek. Te lennél az utolsó, akinek fájdalmat akarnék okozni... - tiltakozott hevesen.

-Tom - szorítottam meg a kezét -, menj el kérlek. Nagyon szarul vagyok és rohadtul nem érdekel a magyarázatod. Sőt... téged sem akarlak látni többé - mondtam a köhögéstől fulldokolva, majd letöröltem az újabb könnyeimet.

Tom ijedten nézett rám. Sosem láttam még ilyennek. Az a mérhetetlen aggodalom és szeretet, ami a szemeiben csillogott, egyszerűen felfoghatatlan volt... Hosszú másodpercekig csak tétován pillantgatott hol rám, hol, pedig a gyógyszereimre, majd végül bizonytalanul felállt. Azt hiszem, megértette, hogy tényleg pocsékul vagyok és jelenleg ő az utolsó személy, akivel lenni akarok. Nem állt le velem vitatkozni, nem kezdte bizonygatni az igazát, ahogy szokta, de még csak rámenős sem volt. Láttam rajta, hogy egyszerűen csak felfogta, hogy tegnap este túl nagyot hibázott és most semmi keresnivalója itt, hogy ezt nem tudja kidumálni.
Teljesen ledöbbentem rajta. Hálás voltam, amiért nem erőszakoskodott és nem próbálta meg bizonyítani, hogy én mennyire szeretem őt, de ez eszembe juttatta az igazi Tomot. Akit én mindenkinél jobban ismertem. Ő, az átlagos loitsche-i Tom valóban képes volt ilyen éretten gondolkodni és igen... valóban bármire képes volt értem, akkor is, ha én csak azt szerettem volna, hogy ő eltűnjön a közelemből. Akivel félmondatokból vagy akár csak egy pillantásból is értettük egymást. Aki akkor is megtette, amit kértem, ha az pokolian fájt neki. Ez volt az a Tom, akibe én beleszerettem. És most mégsem akartam, hogy elmenjen. Eszembe jutott milyen volt, amikor egyszer itt hagyott. Minden egyes borzalmas nap, minden egyes kínkeserves pillanat, a legmélyebb pontok és hogy mennyire nem voltam önmagam nélküle. Nem tudtam már haragudni rá. Billnek igaza volt, mi összetartozunk.

-Ne menj el! - kaptam utána kétségbeesetten.

Tom meglepetten fordult vissza, de azt hiszem, a pillantásomból mindent kiolvasott.

-Annyira sajnálom! - roskadt le mellém újból, a legszomorúbb tekintettel, amit valaha láttam.

Nem mondtam semmit, csak azt figyeltem, hogy miért nem ér hozzám, miért nem csókol meg végre. Miért ilyen távolságtartó? Azonban most képtelen lettem volna éjszakába nyúló, komoly beszélgetésekre, hogy ezt megmagyarázza. Túlságosan fáradt voltam és túlságosan fájt mindenem, ezért csak halványan rá mosolyogtam és felemeltem a takarót, jelezve, hogy bújjon be mellém. Tom nem mosolygott vissza, de levette a cipőjét és lefeküdt mellém.
Úgy éreztem, megőrülök. Nem tudtam mit tegyek. Túlságosan is szerettem őt, ahhoz, hogy képes legyek végleg elküldeni, vagy akár csak egy pillanatra is, de pontosan ezért fájt annyira, amit tett. És mivel nem beszélt, képtelen voltam eldönteni, hogy mit gondol, mit érez... hogy hihetek-e neki. De nem bírtam tovább, úgy, hogy ott feküdt mellettem, mindössze néhány centiméterre. Meg kellett érintenem, különben megőrültem volna! A mellkasára hajtottam a fejem és átöleltem őt, mire végre Tom karjai is védelmezően körülvettek. Mélyen beszippantottam a bódító, férfias illatát, miközben még jobban a puha pulcsijához bújtam és mosolyogva élveztem, ahogy a hajammal játszadozott.

-Hogy lesz ezek után? - kérdeztem meg végül, előre is rettegve a választól.

Tudtam, hogy holnap visszamennek Hamburgba és egy jó darabig ki sem mozdulnak a stúdióból. Hamburg, pedig túl messze volt, a szüleim sose engedtek volna el oda egyedül. A kapcsolatunk halálra volt ítélve, akár kibékülünk most, akár nem, de én még mindig reménykedni akartam. Bíztam benne, hogy Tomnak van egy jó ötlete vagy egy terve vagy bármije... akár csak egy jó hazugsága.

-Itt maradok veled estére, ha szeretnéd. Tényleg nem festesz jól... valakinek vigyáznia kell rád - tért ki a kérdésem elől, pedig jól tudtam, hogy pontosan értette miről beszéltem.

Nagyot sóhajtottam és nem erőltettem tovább a témát. Azt hiszem, még én sem akartam hallani a választ.

-Nem baj, ha alszom egy kicsit? - suttogtam csukott szemmel.

-Dehogy. Aludj csak, királylány - ölelt magához még jobban.

Tom tényleg ott maradt velem egész éjszaka. Vigyázott rám, amíg aludtam, betakargatott, ha lerúgtam magamról a takaróm, hozott gyógyszert, ha félálomban nyűglődtem a torkom miatt és csinált nekem borogatást, amikor az éjszaka közepén felébredtem az elviselhetetlen forróságra, amit a lázam okozott. És egyszer sem használta ki a helyzetet. Nem mondta, hogy ezek után megérdemelné, hogy megbocsássak neki, nem próbált meg letámadni, nem nyaggatott amiért nem adtam neki egyértelmű választ, csak ott volt velem. Ahogy akkor régen, most is itt volt, amikor szükségem volt rá. Az egyetlen ember, akire bármikor bármilyen helyzetben számíthattam. Akinek teljesen mindegy volt, hogy mi történt vagy hogy neki mennyire kellemetlen a helyzet, ott volt, mert nekem szükségem volt rá. Azt hiszem, akkor éjjel újra beleszerettem Tomba. Akkor éjjel végre képes voltam lezárni mindent, ami az elmúlt egy évben történt. Képes voltam megbocsátani neki és el is felejteni mindent, amiért haragudtam rá. Minden rossz érzés eltűnt belőlem, minden amiért eddig a kapcsolatunk nem volt az igazi. Nem éreztem többé azt a nyomasztó érzést, hogy ő nem sokára elmegy és megint minden megváltozik. Mert tudtam, hogy bármi is történik, ez köztünk sosem fog megváltozni.

-Jobban vagy? - pillantott rám aggódva Tom, amikor másnap reggel kijöttem a fürdőből.

Bólintottam egyet, majd halványan mosolyogva leültem mellé az ágyra. Bár a torokfájás és az általános beteg érzésem nem múlt el, mégis sokkal jobban éreztem magam. Tom miatt.

-Köszönöm. Mindent, amit értem tettél.

-Ez csak természetes - vonta meg a vállát mosolyogva.

Megőrített az a mosoly! Nem bírtam tovább visszafogni magam. Átkaroltam a nyakát és már csak néhány miliméterre voltam az ajkaitól, amikor eszembe jutott, hogy beteg vagyok.

-Ne haragudj... Nem akarlak megfertőzni - húzódtam el tőle csalódottan, de ő nevetve visszarántott.

-És mégis ki a picsa nem szarja le ilyenkor? - csókolt meg lágyan.

Lassan ledőltünk az ágyra, majd hosszú percekig csak egymáshoz bújva csókolóztunk. Úgy éreztem magam, mint amikor először csókolt meg. Az előtt is megbántott, hazudott nekem és akkor is pocsékul voltam, aztán akkor este is ő tett helyre mindent. Mindenem remegett és úgy éreztem, soha többé nem akarok elszakadni a puha, édes ajkaitól. Nem akartam elhinni, hogy ez a valóság. Hogy valaki tényleg képes ezt kiváltani belőlem. És most is pontosan ugyanúgy éreztem.

-Akkor most... kibékültünk? - nézett a szemeimbe reménykedve.

Elnevettem magam az aranyos kérdésén és ahogy a kezeit tördelte, aztán felültem és felhúztam őt is.

-Nagyon úgy tűnik.

Tom is elmosolyodott egy pillanatra, de néhány másodperc múlva arca ismét komor lett. Megfogta a kezem és szórakozottan játszadozni kezdett a gyűrűmmel, majd, mintha ez nagyon lekötné, fel sem nézve rám, beszélni kezdett.

-De... ugye tudod, hogy holnap elutazunk? Nem tudom, hogy van-e értelme egyáltalán ennek... Fogalmam sincs mi lesz ezután és nem akarok faszságokat megígérni. Én... - elharapta a mondatot és végre rám nézett. - Nem akarok magyarázkodni. Felesleges lenne és nem változtat semmin. Csak szeretném, ha tudnád, hogy kurvára sajnálom - sóhajtott egy nagyot.

-Tudom, Tom.

Ennyi telt tőlem. Képtelen voltam többet mondani. És különben is, már teljesen felesleges lett volna.

-Azt hiszem, jobb, ha most megyek... - pattant fel hirtelen mellőlem és elkezdte felvenni a cipőjét.

-Mi? Ne! Ne menj el! - kérleltem kétségbeesetten. - Még nem hagyhatsz itt!

Tom lassan visszafordult felém.

-Azt hittem... haragszol rám. Azért, amit mondtam... Hogy holnap...

-Fejezd be - léptem oda hozzá, majd átöleltem. - Ma együtt lehetünk és ez a lényeg. Még ne akassz ki, kérlek - mosolyodtam el a végén.

-Akkor, mit szeretnél csinálni? Gondolom mászkálni nem nagyon van erőd, szóval mit szólnál egy film nézéshez? - mosolyodott el végre Tom is.

-Benne vagyok - bólintottam beleegyezően, majd visszamásztam az ágyba, a jó meleg takaróm alá.

-Csinálok popcornt, jó? Addig válassz valamit.

Tom levette a DVD-imet a polcról és az ágyra tette őket, majd a laptop-omat is az ölembe rakta, aztán lesietett a konyhába.

-Khm... jó reggelt! - köszönt meglepve és zavartan a szüleimnek.

A konyha bejáratánál megtorpant és csak nagy szemekkel nézett az éppen reggeliző szüleimre. Fogalma sem volt, hány óra van, és teljesen kiment a fejéből, hogy ők esetleg még otthon vannak. Csak azt tudta, hogy őt itt nem igazán látják szívesen, ráadásul az sem tűnt kedvező helyzetnek, hogy Carla szobájából jött le és nem a bejárati ajtón.

-Szia Tom!

-Kértek valamit reggelire?

Úgy tűnt, a szüleim kevésbé voltak meglepve. Úgy viselkedtek, mintha teljesen természetes lenne, hogy Tom ott aludt nálam.

-Öhm... nem, köszönöm, csak... popcornért jöttem. Filmet nézünk... - magyarázkodott zavartan Tom.

-Ohh, rendben - mosolygott rá anya. - Ott van a jobb felső szekrényben.

-Tudom - vágta rá Tom, majd észbe kapott, hogy ő elvileg nem tudhatná, hiszen mindig csak titokban jöhetett át, amikor a szülők nem voltak itthon. - Vagyis... Carla mondta...

A szüleim váltottak egy sokat mondó pillantást, de nem mondtak már semmit, ezért Tom végre elindult a szekrény felé. Kivette a popcornt a szekrényből és berakta a mikróba, miközben igyekezett kizárni a gondolatot a fejéből, hogy a barátnője szülei épp őt figyelik. Azonban a csönd kezdett egyre kényelmetlenebbé válni, és az a 3 perc, amíg a kukorica kipattogott, elviselhetetlenül hosszúnak tűnt.

-Ne törd össze a szívét megint, kérlek - szólalt meg végül apa.

-Tessék? - fordult feléjük értetlenül Tom.

-Nézd, fogalmam sincs, hogy mi történik veletek, mert Carla nem akar elmondani semmit, de amióta elmentetek, a poklok poklát éltük át... És mikor visszajöttetek, hirtelen minden megváltozott. Még a jegyei is jobbak. De tegnap előtt megint egész éjjel zokogott és mivel most itt vagy, nem nehéz kitalálni, hogy békülni jöttél...

-Ez elég kellemetlen igazából - szakította félbe apát Tom.

-Nem érdekel, hogy mit csináltál, talán jobb is, ha nem tudom - rázta meg a fejét. - Én csak annyit kérek, hogy ne bántsd meg újból. Nézd, nem titok, hogy szerintünk rossz hatással vagy rá és hogy nem láttunk itt szívesen, de...

-Csak azt szeretné mondani, hogy hallottuk, hogy egész éjjel itt voltál és vigyáztál a lányunkra - vette át a szót anya. - És köszönjük. Nem mindenki tenné meg ezt. És bármit is hittünk rólad eddig... szóval... azt hiszem, Carla nem véletlenül szeret téged ennyire. Lehet, hogy tévedtünk veled kapcsolatban, de az is biztos, hogy te vagy az egyetlen, aki úgy meg tudja bántani, hogy... az legyen, ami tavaly. Szóval, kérlek, könyörgöm, ne tedd őt tönkre megint!

-Sajnálom, de... ezt nem tudom megígérni. Nem tudom mit gondolnak rólam vagy a kapcsolatunkról, de én tényleg rettentően szeretem Carla-t. Viszont holnap el kell mennem, végleg. Muszáj, ez nem az én választásom. És nem tudom, hogy akkor mi lesz vele.

A mikró csipogni kezdett, megtörve ezzel a beállt csendet. Tom gyorsan kivette a kész popcornt, elvette a tálat, amit kikészített hozzá, majd egy elhadart bocsánat kérés után felsietett a szobámba...

Folyt. Köv.

2. évad, 15. rész - Elcseszett éjszaka

Spiccesek voltunk már akkor is, amikor megérkeztünk a klubba, de onnantól elszabadult a pokol. A neon fények elvakítottak, a zene idegesítően dübörgött a fejemben és szédültem. A Tomtól kapott miniruha - hogy azért mégse az ikrek ruháiban menjek bulizni - nagy valószínűséggel totál elcsúszott, de a szállodában történtek után abszolút nem érdekelt.

Elfeledkeztünk minden "nem lenne szabad"-ról és az aznap éjjelt mindhárman egy-egy füves cigivel indítottuk. Ki nem mondott megállapodás volt, de akkor este úgy akartunk bulizni, mint régen. Egy pillanatra kicsit olyan volt, mintha Tom is csak a haverom lenne, de aztán a bejárat előtt váltott szenvedélyes csók után minden kétségem elszállt.
Bent egy-egy pohár Jack Daniel's-el koccintottunk mindhárman és Tommal továbbra sem szálltunk ki egymás szájából, de aztán mégis úgy alakult, hogy - akárcsak régen - külön-külön folytattuk az estét.
Egy darabig jól elvoltam. Meghívattam magam néhány italra, táncoltam, felmásztam a bárpultra és ott is táncoltam, de amikor az első srác le akart smárolni, akkor elegem lett. Annyira szánalmasnak éreztem az összes srácot! Hiányzott Tom.
Eleinte úgy voltam vele, hogy majd úgyis összefutunk vagy megkeressük egymást, ha elég volt már a többiekből. De már hajnali 3 volt és Tomot egyszer sem láttam. Nem akartam én lenni a hisztis, akaszkodós barátnő, ezért úgy döntöttem, hogy hagyom még egy kicsit bulizni és inkább kimentem a klub elé cigizni - titokban abban reménykedve, hogy ő is ott lesz -, de természetesen csak néhány részeg lézengett vagy hányt a közelben. Azonban egy negyed óra múlva kezdett rossz érzésem lenni, ezért úgy döntöttem, hogy inkább megkeresem őt.
Amikor visszamentem, megpillantottam Tomot a mosdóknál. Ismerős jelenet volt. Ő háttal állt nekem, előtte, pedig egy olvadozó kiscsaj rebegtette a szempilláit minden egyes szavára. Szinte láttam magam előtt azt az ismerős gonosz-csábító mosolyát és a szívem összeszorult, de ki akartam várni a végét. A reménykedni akartam még, hogy csak félreértem a helyzetet. Tehát közelebb mentem, egészen Tom háta mögé, de utólag rájöttem, nem kellett volna. Még mielőtt megszólíthattam volna, lesmárolta a lányt. Csak úgy, lazán, előttem... Nem volt itt semmilyen félreértés és ezt lassan a szívem is felfogta. Úgy éreztem magam, mint akit fojtogatnak. Nem akartam elhinni, hogy ezalatt a rövid idő alatt, amíg itt vannak, képes ezt tenni velem.

-Tom... - szólítottam meg remegő hangon.

Nem tudom mi ütött belém, de alighogy meglepetten felém fordult, lekevertem neki egy pofont. Nem vártam választ vagy reakciót, azonnal eljöttem. Átvágtam magam a tömegen és kisiettem a klubból. Fogalmam se volt merre menjek, ezért csak az első mellék utcában leültem egy bérház előtti lépcsőre és hangosan zokogni kezdtem.
Nem értettem az egészet. Miért kell neki másik lány, amikor itt vagyok én? Tényleg nem értettem. Hiszen végig azt éreztette velem, hogy mindennél jobban szeret, hogy bármit megtenne értem és hogy csak én létezek számára. És én hittem neki. Elhittem, hogy ugyan azt érzi, amit én. Hogy ő is megőrül, ha nem vagyok a közelében, hogy az illatom rá is ugyanolyan bódítóan hat vagy hogy legalább ebben az egy hétben ő is csak velem akar lenni és senki mással. Teljesen összetörtem. De főleg azért, mert én még mindig ugyanannyira szerettem volna ha átölel, ha megcsókol, ha édesen rám mosolyog és tudtam, hogy neki ez teljesen mindegy. Ha nem tőlem, akkor megkapja mástól. Akárkitől, hiszen most már bárkit megkaphat.
Hülyén éreztem magam, hogy ezek után is ugyanúgy szeretem és csak azért sírok, mert nem én voltam az, akit megcsókolt. Persze, dühös voltam rá, eszméletlenül dühös, de ennél ezerszer jobban szerettem őt.

-Carla! Hát itt vagy! - huppant le mellém váratlanul Tom.

Éreztem rajta, hogy totál részeg és tudtam, hogy nem a velünk elszívott füves cigije sem az utolsó volt. Úgy éreztem, ez a magyarázat a tettére, de valahogy mégsem tudtam elfogadni.

-Te sírsz? - kérdezte hirtelen, majd elkezdte letörölgetni a könnyeimet, de eltoltam a kezét magamtól.

-Egy óra múlva képes voltál ide tolni a képed? - kérdeztem cinikusan, miközben igyekeztem nem elkenni a szemfestékem. - Ilyen hamar meguntad az új csajodat?

-Téged kerestelek - válaszolt kissé megszeppenve.

-Igen, biztos, hisz jól elbújtam... - töröltem le az újabb könnycseppeimet.

-Nem könnyű, ha az ember mindenből kettőt lát - ráncolta össze a homlokát Tom. - De nem ez a lényeg. Én... kurvára sajnálom!

Nem mondtam semmit. Mit is válaszolhattam volna rá?

-Én csak... nem tudom, nem tudom mi a picsa ütött belém és kurvára nincs magyarázat erre az egészre. De...

-Ez az igazi éned - szakítottam félbe. - Hülyeség volt azt hinnem, hogy legalább ezen a héten hűséges tudsz maradni hozzám. Nem is tudom régen mit képzeltem... Hogy majd csak én leszek neked örökké, mert annyira szeretsz? Pff... nevetséges.

-Carla, én tényleg szeretlek! - nézett mélyen a szemembe. - És tényleg te vagy az egyetlen, akit meg akarok csókolni, akivel... bármit is akarok csinálni! Ez csak egy hülye hiba volt... És iszonyatosan sajnálom, tényleg, őszintén. Én még mindig az vagyok, akit megismertél - hadarta kissé összefüggéstelenül.

Olyan jól esett ezeket hallanom tőle, de egyre inkább csak az a jelenet lebegett a szemeim előtt, amikor megcsókolta azt a lányt. Nem értettem, hogy ha ez mind igaz, miért csinálta.

-Akkor mégis miért kellett ezt csinálnod? Én miért nem vagyok elég? - kérdeztem fájdalmasan és újból zokogásban törtem ki.

Nem akartam ennyire gyengének látszani előtte, de nem bírtam tovább. Teljesen összetörtem és hagytam, hogy az a személy öleljen át vígasztalóan, aki megbántott. Remegő kezekkel kapaszkodtam belé, bármennyire is gyűlöltem abban a pillanatban, amiért ilyen érzéseket vált ki belőlem, nem akartam elengedni őt soha többé.

-Nem tudom miért csináltam... Fogalmam sincs - suttogta a fülembe. - De tudod jól, hogy csak te kellesz. Hogy bármekkora hülyeséget is csinálok, és semmi értelme annak, amit teszek, akkor is szeretlek.

Becsuktam a szemem és csak figyeltem ahogy beszélt. Hallgattam a mély, férfias és most az alkoholtól kissé fátyolos hangját, miközben a raszta tincseit birizgáltam. Nem tudom mi ütött belém. Minden annyira zavaros volt, hogy már azt sem tudtam, mit érzek.

-Haza megyünk? - fogtam fel végre a kérdését.

-Mi? Nem! - vágtam rá dühösen és idegesen kibontakoztam az öleléséből. Már majdnem gondolkodás nélkül elhittem minden szavát és majdnem bedőltem a kis játékának, hogy egy pillanat alatt elfelejtesse velem, hogy haragszom rá. De ez nem ilyen egyszerű! - Kurvára nem vagyunk rendben, Tom! Lehet, hogy szeretsz, lehet, hogy csak én kellek neked, de rohadtul nem ezt bizonyítottad egy órája! És kibaszottul elegem van már belőle, hogy mindig csak az én szívem szakad meg miattad! Nem megyek veled sehová! - kiabáltam mérgesen.

-És mégis hova akarsz menni? Menjünk vissza, keressük meg Billt és majd otthon megbeszéljük ezt, oké? - fogta meg a kezem.

Kirántottam a karom a szorításából és dühösen elindultam valamerre. Bármennyire is rossz volt, nem akartam neki megbocsátani. Túlságosan is fájt, amit tett és még nem éreztem, hogy nem lenne ezt képes megtenni máskor is, vagy hogy tényleg én lennék az egyetlen... Ráadásul feldühített, hogy azt hitte, néhány szép mondatától máris a karjaiba ugrok.

-Állj már meg! - ért utol Tom, majd elkapta a csuklómat és az egész testével a falhoz szorított, majd hevesen megcsókolt. - Mégis hogy bizonyítsam be, hogy csak te kellesz nekem?! - kérdezte zihálva, majd újabb szenvedélyes csókot adott. - Nem hiszem el, hogy te nem érzed... Minden egyes kibaszott részem téged kíván! Egyetlen kurva csók miatt! Te vagy az egyetlen, aki ezt ki tudja váltani belőlem, oké? - fúrta szikrázó tekintetét az enyémbe, majd ismét nagy hévvel az ajkaimnak esett.

Teljesen a falhoz szorított és az egyik lábamat felhúzta a csípőjére. Az egész testem beleremegett, amikor belemarkolt a combomba vagy amikor megharapta az alsóajkam. Igen, tisztán éreztem, hogy mennyire kíván, hogy pokolian élvezi a csókunkat és igazából én is borzasztóan élveztem. Teljesen elolvadtam a karjaiban és csakis a puha ajkaira koncentráltam. Elvesztettem a fejem és túl sokat engedtem neki, meg magamnak is, azonban a férfias nyögése, amikor végigkarmoltam a hátát visszarántott a valóságba és ellöktem magamtól.

-Érzem, Tom, de megcsaltál. Egy nyomorult hetet sem bírtál ki velem! És különben is, totál részeg vagy - közöltem vele ridegen, majd sarkon fordultam és elsiettem.

Csak halvány sejtésem volt róla, hogy merre megyek, de nem álltam meg egy pillanatra sem. Igyekeztem felidézni magamban, hogy honnan jöttünk és minél gyorsabban visszatalálni a busz állomáshoz. Úgy éreztem, nem bírnék ki még egy percet Tommal. Főleg, hogy ezt csinálja velem... Hogy ilyen profi módon elcsavarja a fejem, mikor eszméletlenül dühös vagyok rá!
Amikor végre megtaláltam az állomást, rá kellett jönnöm, hogy a következő busz csak egy óra múlva indul. Nem is tudom mit képzeltem... Hogy majd az éjszaka közepén csak úgy visszautazok Loitsche-be?
Nagyot sóhajtva lerogytam egy padra, majd ismét kitört belőlem a sírás. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből Tomot. Megbíztam benne, hittem neki, róla szólt az egész életem és most mégis képes volt ezt tenni velem! Annyira elviselhetetlenül fájt! De a legrosszabb az volt, hogy tudtam... tudtam, hogy ilyen, hisz ismertem, és nem egyszer néztem végig, hogy csajozik egy-egy ilyen buliban, de azt hittem velem más lesz. Elhittem neki, hogy szeret engem és nincs szüksége másra mellettem.

-Hé, jól vagy? - hallottam meg magam mellől egy ismerős hangot.

Felkaptam a fejem és gyorsan letöröltem a könnyeimet. Nem akartam, hogy így lásson és elkezdjen faggatózni, főleg nem a testvéréről. De tudhattam volna, hogy Bill már mindent tud.

-Tom mesélte mi történt - sóhajtott egy nagyot, miután rájött, hogy nem fogok válaszolni. - Biztos mondta már, de tényleg nagyon sajnálja.

-Tudom, hogy a tesód, de kérlek ne mentegesd te is előttem... - néztem rá könyörgően.

-Nem ő küldött, ha erre gondolsz.

-Miért, hol van most? Visszament a gruppiejaihoz? - mosolyodtam el keserűen.

-Nem, dehogy. Meg akart keresni téged, de hívtam egy taxit és haza küldtem. Totál ki volt ütve - rázta meg a fejét.

Nem válaszoltam, csak felhúztam a lábaimat és a fejemet a térdeimen pihentetve hagytam, hogy végigfollyanak a könnyek az arcomon. Nem érdekelt mennyire sajnálja, csak arra tudtam gondolni, hogy megint cserben hagyott. Pedig én mindennél jobban szerettem. Nekem Tom jelentette az egész világot.

-Nyugodj meg - karolt át Bill, mikor hangosan zokogni kezdtem. - Holnap megbeszélitek ezt az egészet és minden rendben lesz. Megoldjátok.

-Nem, Bill! Semmi sem lesz rendben! És soha nem is volt, csak olyan idióta voltam, hogy nem vettem észre! - sírtam még jobban.

-Ne mondj ilyeneket - simogatta a hátam vígasztalóan. - Ha te és Tom nem lennétek együtt, akkor senki sem. Nincs még két olyan ember, akik legalább fele annyira szeretnék egymást, mint ti ketten - mosolyodott el halványan. - Ha pont a ti kapcsolatotok nem működne, akkor egyik sem.

-Még egy hete se jártunk - sóhajtottam egy nagyot.

-Tudom, de nekem olyan, mintha az első pillanattól kezdve együtt lettetek volna - törölte le a könnyeimet. - Bízz benne. Tom a világon mindennél jobban szeret téged, de ő is ember... Az emberek hibáznak.

-Nem tudom mit higgyek. Ha tényleg ennyire szeretne, nem választotta volna helyettem a bandát, nem tűnt volna el nyom nélkül és most nem smárolt volna más csajjal... Sőt, tudod mit? Ha tényleg a világon mindennél jobban szeretne, akkor úgy lenne, ahogy mondtad és már az első pillanattól kezdve együtt lennénk.

-Ezekre mind tudod a választ és főleg az én hibám... - sóhajtott egy nagyot Bill. - Most csak a fájdalom beszél belőled.

-Akkor is így van! - erősködtem, de Bill már nem reagált.

Ő is felhúzta a lábait és némán meredt maga elé. Nem próbált már meggyőzni, sem vígasztalni, csak megszorította a kezem és halványan rám mosolygott. Én, pedig csak néztem őt, a csokoládébarna szemeit, a gyönyörű mosolyát és azon gondolkodtam, hogy most miért ő van itt velem. Miért ez az aranyos srác üldögél az éjszaka közepén egy koszos buszmegállóban egy sírdogáló lánnyal?

-Hé, mi lenne ha énekelnénk valamit? - fordult felém hirtelen hatalmas mosollyal az arcán.

Béna ötletnek tűnt és igazából semmi kedvem nem volt énekelgetni jelen állapotomban, de annyira aranyos volt, ahogy csillogó szemekkel nézett rám, izgatottan kuporogva a padon, hogy képtelen voltam nemet mondani.

-Mondjuuuk... Ismered a Durch den Monsun-t? - nézett rám kíváncsian, a szája szélén bújkáló mosollyal.

Elnevettem magam és bólogatni kezdtem. Bill is szélesen elmosolyodott, majd halkan énekelni kezdett és kicsit megbökdösött, jelezve, hogy én is kapcsolódjak be. Erőt vettem magamon, rá mosolyogtam és én is énekelni kezdtem. Eleinte nem értettem, hogy mire jó ez, de ahogy őt figyeltem éneklés közben, teljesen magával ragadott, megbabonázott, elvarázsolt... Teljesen elvesztettem a fejem és már csak azt vettem észre, hogy Billel csókolózom. Nem tudom mi ütött belénk, hosszú perceken keresztül csak faltuk egymás ajkait és bármennyire is tudtuk, hogy ez nem helyes, képtelenek voltunk leállni. Mégis annyira más volt, mint Tommal. Sokkal visszafogottabb és inkább gyengéd, érzéki, mint amikor Tommal szenvedélyesen egymásnak esünk.

-Lehet, hogy a rossz ikerbe szerettem bele - néztem rá a csók után.

Folyt. Köv.

2. évad, 14. rész - Just doin' crazy shits, you know...

Boldogan karoltam át a nyakát és az övéhez hasonló hevességgel viszonoztam a csókját. Egész nap csak erre vártam! És most itt volt, éreztem a mámorító, férfias illatát, az erős kezeit a fenekemen, a pimasz mosolyra húzódó ajkait az ajkaimon és szinte láttam magam előtt a perverz gondolatait, ahogy még közelebb húz magához... Azonban Bill kuncogása a háttérből visszarántott a valóságba és lassan elhúzódtam Tomtól.

-Hűtsd le magad, Tommy - súgtam a fülébe mosolyogva, majd mielőtt válaszolhatott volna, átöleltem Billt. - Már azt hittem, egész nap ezzel az idiótával kell lennem - böktem Tom felé nevetve.

Tom sértődötten felmordult, de tudtam, hogy nem vette komolyan, ő is csak játszik.

-A-a, Tom ejtve van, az én csodás személyemmel leszel egész nap! - húzta ki magát vigyorogva Bill. - Tomnak különben is haza kell mennie, szobafogságban van, mert hétfő éjjel kilógott "valakihez"...

-Mi van? - kérdezett vissza hitetlenkedve Tom.

-Ma még nem is mentél haza? - lepődtem meg én is az értetlenkedését látva.

-Nem, dehogy... Összefutottam egy haverommal és elszívtam egy cigit... Na jó, sok cigit... - nevette el magát. - De mi a picsa van? - fordult Bill felé idegesen. - Anya rájött, hogy nem voltam otthon éjjel?

-Dehogyis, falaztam neked - vonta meg a vállát Bill, majd hirtelen elvigyorodott. - Csak be akartalak fosatni.

-Ahj mekkora egy hülye vagy! - ugrott a hátára röhögve Tom, majd összekócolta Bill haját, mire Bill hangosan visítani kezdett.

-Héé, halkabban, ha nem akartok egész délután aláírásokat osztogatni! - fogtam be Bill száját.

-Igaz... - szállt le Tom az öccséről, majd lazán a kerítésnek dőlt és elővett egy doboz cigit a zsebéből. - Arra gondoltunk, hogy ma elugrunk Hamburgba. Megfelel, királylány? - pillantott rám mosolyogva.

-Hamburgba? - néztem nagyot. - Minek? És... hogy? Mármint... értitek.

-Azzal ne foglalkozz - legyintett Bill, majd izgatottan hadarni kezdett. - Először is, megmutatjuk neked a hamburgi stúdiólakásunkat, ahová a turné után költözünk, aztán beülünk valahova kajálni, mert éhen halok és utána miénk az egész város!

-Reeperbahnra gondol - nevetett Tom.

-Nem hiszem, hogy bárhova is beengednek minket Reeperbahnban... - ráncoltam össze a homlokom.

-Hé, elfelejted, hogy most már befolyásos barátaid vannak - karolt át vigyorogva Bill.

Tom vigyorogva megforgatta a szemeit.

-Pff... Azt hiszi, sztár.

-Hát... azok vagytok, nem? - néztem rájuk, majd én is elmosolyodtam. - Használjuk ki és szedjük szét Hamburgot!

***

-Siess már, a csontos segged nyomja a vállam! - panaszkodott Tom, mire a nyakában ülő Bill nevetve fejbe vágta.

-Már csak egy kell. Különben meg nem olyan könnyű, mint amilyennek hiszed!

A buszmegállóból a város központja felé igyekezve a König Straße-n haladtunk át és amint a srácok meglátták az utcatáblát, azonnal neki álltak leszerelni. Természetesen ez is újabb lopott dekoráció lesz a szobámba. Vagy csak egy búcsú ajándék, nem tudom... Mindenesetre ebbe bele se akartam gondolni, inkább csak jókat nevettem az ikrek szerencsétlenkedésein.

-Hé, ti meg mit csináltok?! - hallottunk néhány méterre tőlünk egy szirgorú férfi hangot.

-Megszereljük az utcatáblát - válaszolt neki röhögve Tom, de a mosoly azonnal lefagyott az arcáról, ahogy meglátta az egyenruhás alakot.

Épp egy rendőr készült meghiúsítani az akciónkat, ráadásul Tom vissza is feleselt neki. Nem kérdés, hogy betojtunk mind a hárman... Azonban ha már idáig eljutottunk, nem fogjuk csak úgy visszatenni a helyére!

-Picsába! - kiáltott fel ijedten Bill, majd ledobta nekem a frissen leszerelt táblát és leugrott Tom nyakából. - Futás! - adta ki a parancsot, mi pedig gondolkodás nélkül utána szaladtunk.

Nevetve rohantunk a nyomunkban loholó, dühös rendőr elől, én pedig, úgy szorítottam a táblát, mintha az életem múlna rajta. Fogalmunk se volt merre megyünk, de egy pillanatra sem álltunk meg. Amennyire vicces volt a szitu, annyira komoly is, hiszen egyikünknek sem hiányzott, hogy a szüleinknek a hamburgi rendőrőrse kelljen értünk jönniük.

-Erre, gyorsan! - kapta el a kezem Tom és hirtelen irányt változtatva átrohantunk a már villogó zöld lámpánál, majd befutottunk az első épületbe, amit megláttunk: egy luxus hotelbe.

Lihegve megálltunk a recepció előtt, majd néhány másodperc múlva kitört belőlünk a hangos röhögés. Egymásra néztünk és hosszú percekig csak nevettünk. Most minden olyan tökéletes volt, mint régen. Ismét együtt voltunk, ismét együtt keveredtünk bajba az őrült kis ötleteink miatt és ismét együtt úsztuk meg. Felelőtlenek voltunk és csak nevettünk mindenen, ahogy egy éve is. Újra a saját kis világunkban voltunk és én hihetetlenül élveztem!

-Khm, segíthetek valamiben? - zavarta meg az idillt a recepciós hölgy.

Mindhárman összerezdültünk és csak akkor vettük észre, hogy a hatalmas, márvány padlós, kristály csilláros előtérben mindenki minket bámul. Enyhén szólva kinéztek minket onnan. Bár nem is csodáltam... Hiszen csak úgy rohanva beestünk, ráadásul a megjelenésünk is hagyott némi kívánnivalót maga után. Én még mindig Bill szakadt farmerében voltam, Tom hatalmas pólójával megspékelve, amit csak úgy lazán megkötöttem a csípőmnél, az ikreken, pedig a fél arcukat eltakaró napszemüveg kissé ferdén állt a futástól, de ami talán ennél is furább volt rajtuk, hogy mindketten egy fekete kendővel takarták el az arcuk másik felét, egészen az orrukig. Úgy néztek ki, mint a piti bankrablók, de ők úgy gondolták, hogy ettől majd a rangók nem ismerik fel őket.

-Igen - kapta össze magát Tom, majd végre levette a kendőt és a napszemüveget, aztán magabiztosan a pulthoz lépett. - Bergmann névre volt foglalás.

Értetlenül Billre néztem, hiszen nekem erről nem szóltak, de ő is ugyanolyan fejet vágott, mint én, tehát az egész csak egy nagy Tom-féle kamu volt.

-Máris nézem - válaszolt barátságosabban a hölgy, majd beírta a gépbe az említett nevet. - Sajnálom, de itt nem szerepel ilyen foglalás.

-Tessék? - vágott meglepett fejet Tom. - Az nem lehet! Nézze meg még egyszer. B-e-r-g-m-a-n-n - betűzte lassan.

A nő nagyot sóhajtva ismét rákeresett, de ezúttal is a vállát vonogatva fordult vissza Tomhoz. Úgy tűnt, kezdte sejteni, hogy csak szórakozunk.

-Sajnálom, nincs semmi - mutatott a monitorra, majd kétkedve Tomra nézett. - De van még néhány üres szobánk, most bejelentkezhet.

-Nem érti - rázta meg a fejét hűvösen mosolyogva Tom. - Tegnap este ide telefonáltam és...

-Nézze uram - szakította félbe türelmetlenül a nő. - A gépben nincs ilyen névre foglalás, nem tehetek semmit. Különben is... hány éves vagy egyáltalán? - tette félre a formalitást.

Tom nagyot sóhajtott, majd megadva magát közelebb hajolt a nőhöz.

-Oké, nézze... nem foglaltam szobát, nem vagyok Bergmann és még csak 18 sem. Tom Kaulitz vagyok, de rendkívül fontos lenne, hogy inkognítóban maradjunk a barátaimmal, oké? - csúsztatott át egy bankjegyet a pulton.

Én csak nagy szemekkel néztem a filmbe illő jelenetet. Azt hittem, Tom csak találomra mondott egy nevet, hátha szerencsénk van és pont egy ilyen nevű illető foglalt mára szobát, így ingyen kitombolhatjuk magunkat a hotelben az ő számlájára... hogy ez is csak egy újabb őrült ötlet volt. De azt hiszem, hozzá kell szoknom, hogy az ikrek most már nem csak lökött tizenéves srácok, hanem komoly befolyással bíró hírességek, akiknek az első és legfontosabb, ha bárhová bemennek, hogy az titokban maradjon.

-Tom Kaulitz? - szökött magasabbra a nő hangja, miközben tisztán lehetett látni az arcán átsuhanó felismerést. - Miért nem ezzel kezdte? A Kaulitz ikreket és a barátaikat mindig örömmel fogadjuk hotelünkben! - nyájaskodott, de elcsípve Tom pillantását, rögtön diszkrétebb hangnemre váltott. - Khm... illetve, Herr Bergmann... a 483-as szoba megfelel?

***

-Hmm... én egy nagy tál epret szeretnék csoki öntettel! - közöltem a kívánságom mosolyogva.

-Én meg egy pizzát - karolt át nevetve Tom.

-Itt vagyunk Hamburg legmenőbb hotelében és te pizzát akarsz zabálni? - vonta fel a szemöldökét Bill. - Különben is, a pezsgő nem passzol a pizzához - vigyorodott el.

-Ohh, hogy pezsgőzni fogunk! - vigyorodott el Tom is. - Ezesetben fütölt lazacot szeretnék a legdrágább kaviárral, mon amie! - hülyéskedett francia akcentussal.

-Legyen inkább pizza - forgatta meg a szemeit Bill, majd felhívta a szobaszervízt és leadta a rendelésünket egy jó nagy adag édességgel is megtoldva.

Negyed óra múlva már a hatalmas francia ágyon fetrengve tömtük magunkba a pizzát és kristály poharakból ittuk a kimondhatatlan nevű pezsgőt. Egyáltalán nem ez volt a terv, de nagyon élveztük.

-Azt hiszem, ma már nem tudjuk megmutatni a stúdiót - nézett ki az ablakon Bill, szomorúan tudomásul véve, hogy már sötét van és nagy valószínűséggel senki sincs már ott.

-Nem is baj, egyfolytában csak melózunk... Ki vagyok már a stúdióktól - nevetett Tom, majd hátulról átkarolta a derekam és teljesen hozzám simult.

Halványan elmosolyodtam és megcirógattam a karját. Tudtam, hogy csak miattam mondta ezt. Szinte biztos voltam benne, hogy még a sulinál észrevette a fancsali képem a stúdió említésére és pontosan tudta, hogy nem szeretném látni a helyet, ami miatt elszakítják őket tőlem.

-Srácok... - szólaltam meg hosszú csend után, miközben felkönyököltem, hogy kivegyek a tálból egy csokis epret. - Ugye nem azért van ez az egész hamburgi kiruccanás, a tábla meg a puccos hotel, mert holnap elutaztok?

-Nem, dehogy! - vágta rá Bill. - Ez a hoteles dolog totál spontán volt, még én sem tudtam róla.

-Nem válaszoltál a kérdésemre.

-Péntek este megyünk haza - sóhajtott szomorúan Tom.

Péntek... Ma szerda van. Tehát 2 nap. Ennyi maradt nekem velük. 2 nyomorult nap. Sírni lett volna kedvem, ahogy belegondoltam, hogy ez milyen rettentően kevés. Főleg, hogy az idő rettentően gyorsan tud telni, ha az ember jól érezi magát. De erőt vettem magamon és igyekeztem nem kimutatni, hogy mennyire összetörtem.

-Szuper, akkor még van 2 napunk! - próbáltam a pozitív megközelítésből nézni a dolgokat, de az elcsukló hangom elárult.

-Királylány... - simított végig a hátamon Tom. - Mondtam már, nem most látjuk egymást utoljára.

-Tényleg nem szeretnék ebbe belemenni, de nem tudok már hinni neked, Tom. Eltűntetek egy egész évre! Egyetlen egy műsorra vagy koncertre se hívtatok meg, hogy legalább egy fél órára lássuk egymást... akkor most hogy hihetném el, hogy miután Hamburgba költöztök, találkozunk még?

-Az egészen más volt - sóhajtott Bill.

-Mégis miben? - ültem fel dühösen.

-Komoly problémáid voltak akkoriban... - piszkálta a takarót zavartan Bill. - Azt hittük, hogy miattunk van, hogy mi vittünk bele a rosszba és ha majd nem találkozol velünk többet, akkor megváltozol. Azt hittük, hogy nélkülünk újra önmagad leszel. Mi tényleg azt hittük, hogy jót teszünk neked.

-Bill, az emberek változnak. Nélkületek is - mosolyodtam el egy pillanatra. - Lehet, hogy az új énem normális szemmel nézve szopás... de én szeretem. Szeretem, hogy magabiztos vagyok, hogy felmerem vállalni a véleményem, hogy nem stresszelek már a suli vagy a szüleim miatt, hogy merek őrültségeket csinálni... Hányszor kell még elmondanom, hogy szeretem azt a Carla-t, akivé mellettetek váltam? Lehet, hogy tavaly kicsit túlzásba estem, de most minden oké. És ezt nektek köszönhetem.

-Szívesen - nevetett fel Tom, majd a nyakamba csókolt.

Teljesen beleremegtem, de nem mondtam semmit, csak a mellkasára dőltem és hagytam, hogy a hasamat átkarolva még közelebb húzzon magához, majd Billre néztem.

-Most már tudom ezeket, de tavaly... Mi is hibáztunk - nyögte ki végre.

Elmosolyodtam. Bill Kaulitz beismerte, hogy hibázott. Wáó!

-Tudjátok mi lenne most igazán szuper? - tereltem a témát, majd a válaszukat meg sem várva folytattam: - Elárasztani a fürdőt habbal, bekapcsolni az MTV-t és egy hatalmasat állatkodni a folyosón!

Az ikrek felnevettek, majd hirtelen mindketten felpattantak az ágyról.

-Irány a fürdő! - kiáltottak fel lelkesen, majd karon ragadtak és néhány másodperc múlva már neki is álltunk megvalósítani az ötletem.

Az MTV max hangerőn üvöltött a szobában, mi pedig nevetve sikítoztunk a fürdőben, ahogy a hab kezdett kifolyni a kádból és a mosdóból. Két teljes doboz tusfürdőt használtunk fel, az ikrek, pedig nekiálltak beleönteni a szállodai samponokat is, hogy még ennél is több habunk legyen. Kész őrület volt az egész!

-Wá, csurom víz leszek! - sikítottam, mikor Tom és Bill elkezdtek fröcskölni a habos vízzel. - Hogy fogok így bulizni menni?

Kihasználva a pillanatnyi szünetet egy jó nagy adag habot nyomtam a képükbe, majd nevetve kirohantam a fürdőből. Természetesen azonnal utánam szaladtak és egyszerre ugrottak rám, majd mindhárman az ágyra estünk.

-Úristen, ez így tényleg nem oké... - röhögött a futástól kissé lihegve Bill, miköben végignézett magunkon.

Az ő farmerja térdig vizes volt, Tom sárga pólóján egy óriási vízfolt díszelgett, az én fehér felsőm, pedig tökéletesen átlátszott... Rosszabbul néztünk ki, mint mikor beestünk a hotel ajtaján.

-Hát akkor kezdődhet a fehérneműs habparty! - kiáltott fel Tom és máris elkezdte ledobálni magáról a ruháit.

Nevetve mi is vetkőzni kezdtünk, persze csak fehérneműig, illetve én magamon hagytam a melltartómat is, majd kifosztva a minibárt, kezünkben egy-egy üveg vodkával visszamentünk a fürdőbe és kegyetlen fröcskölésbe kezdtünk.
Térdig gázoltunk a habban, minden csúszott és vagy számtalanszor elestünk, vagy ellöktük a másikat. Mindenünk csurom vizes volt és már szédültünk is az alkoholtól, de eszméletlen volt!

-Vigyáázz! - sikítottam fel nevetve, miközben elkaptam Bill karját, hogy elhúzzam Tom alattomos támadása elől, de csak azt értem el vele, hogy ő megcsúszott és magával rántott a kádba.

Tom hangosan nevetett rajtunk, de néhány másodperc múlva őt is berántottuk magunk mellé és ismét fröcskölni kezdtünk, mindenki mindenki ellen.

-Csak egy kortyot... - mutattam fel a kezeimet védekezően, majd átmásztam Tomon, hogy beleigyak a második üveg vodkába is.

-Nekem iiis! - nyafogott Tom, miközben azon ügyködött, hogy kivegye a kezemből az üveget, de nem engedtem neki, ezért kisebb harc alakult ki a vodkáért, aminek a vége az lett, hogy kiestem a kádból, bele a kifolyt habtengerbe.

-Jézusom! Jól vagy?! - kérdezték egyszerre az ikrek.

Egy darabig csak nagy szemekkel pislogtam, aztán elnevettem magam.

-Persze, semmi gáz, csak asszem', nem tudok felállni - kacagtam még jobban.

Az ikrek is elnevették magukat, aztán kimásztak a kádból és felsegítettek. Egy kis időt kérve kibotorkáltam a fürdőszobából, hogy kivegyek egy szál cigit a táskámból, aztán kinyitottam az ablakot és az utcát fürkészve nagyot szívtam a cigimből, hátha kicsit kitusztul a fejem. Néhány perc múlva Tom kirohant a fürdőből, Billel a hátán, aki már annyira részeg volt, hogy alig bírt fenn maradni Tomon. Persze ez nem akadályozta meg Tomot abban, hogy ugráljon az öccsével vagy épp ledobja őt az ágyra.

-Neee! - visított Bill, mikor Tom elkezdte csikizni. - Nem gon... nem gondoltam... komolyan! Engeeedj eel! - könyörgött a nevetéstől fulldokolva.

-Hagyd már szegényt - néztem Tomra a látványon mosolyogva. - Mit csinált?

-Tom betojt a fogadástól! - bújt ki testvére kezei közül Bill.

-Nem, csak szimplán nem fogok ilyet kérni tőle! Totál idióta vagy! - vágta fejbe vigyorogva öccsét.

-Lemaradtam valamiről? - kérdeztem nevetve.

-Fogadni akartam Tommal, hogy végigmersz-e rohanni meztelenül a hotel folyosóján, de hát... - legyintett bátyja felé nézve.

-Ugyan már, ez egyértelmű. Mondj olyat, ami kihívás - kacagtam.

Az ikrek meglepetten egymásra néztek, majd Bill elismerő vigyorral az arcán felkiálltott.

-Nem semmi csajod van, Tommy!

-Na jó... akkor mondj valamit te, ha ez semmi - pillantott rám szemtelenül vigyorogva Tom.

Egy pillanatra elgondolkodtam, majd ördögien az ikrekre vigyorogtam.

-Fogadjunk, hogy nem meritek megcsókolni egymást!

Bill és Tom egymásra néztek, azzal a sokat mondó ikres pillantásukkal, majd egyszerre felnevettek.

-Már túl vagyunk rajta... - dőlt le az ágyra Bill.

-Mi van? - néztem nagyot.

-16 éve a nap 24 órájában együtt vagyunk, szerinted nem jutott még eszünkbe?

-Kérdezek jobbat: szerinted melyik ikerpár nem próbálta még ki? - vigyorgott pimaszul Tom.

-Sosem mondtátok.

-Nem olyan dolog, amivel az ember felvág - nevetett Bill.

-Különben is, Bill szarul csókol... Érthető, ha nem dicsekszik vele, hiszen akkor mindenki megkérdezné, hogy milyen volt, nekem meg azt kéne mondanom, hogy szar, hiszen tudod, nem szeretek hazudni... - vigyorgott töretlenül Tom, végig az öccsét szugerálva, aki csak szintén mosolyogva oldalba bökte.

-Kezdek féltékeny lenni - nevettem fel, mire Tom azonnal mellettem termett.

-Most mondtam, hogy szarul csókol!

-De úgy néztetek egymásra... tudod... - néztem fel rá, miközben átkaroltam a nyakát.

-Szimpla testvéri szeretet. A csók meg csak egyszeri kíváncsiság volt. Ennyire félresikerültek nem vagyunk - nevetett fel Tom, majd lágyan megcsókolt. - Na, de most akkor bizonyítsd, hogy végig mersz rohanni meztelenül a folyosón - vigyorodott el pimaszul.

Kihívóan rá néztem, majd hátat fordítva nekik ledobtam a melltartómat, majd lassan letoltam az amúgy sem sokat takaró, csurom vizes csipkés tangámat és elindultam a fürdő felé. Nem néztem rájuk, de végig éreztem a magamon a meglepett tekintetüket. Talán még pislogni se mertek.
A fürdőben összeszedtem egy kis habot, majd vigyorogva kidugtam a fejem. Ahogy sejtettem, az ikrek még mindig mozdulatlanul bámulták a fürdő ajtaját.

-Na, nem jöttök? Egyedül nem túl izgalmas...

Nem kellett kétszer mondanom, azonnal felpattantak és elindultak felém, de amikor a közvetlen közelembe értek, rájuk kentem az összes habot, amit összeszedtem, Tomról, pedig a vizes boxerét is lerántottam és visítva rohanni kezdtem a folyosóra.
Az ikrek szinte azonnal utánam szaladtak és hangosan nevetve, tök meztelenül kergetőzni kezdtünk a folyosón. Nem érdekelt, hogy Bill így lát vagy hogy én is látom őt ruha nélkül, de még csak a sok méltatlankodó sznob öregember sem zavart, akik méltatlankodva dugták ki a fejüket a hangzavar miatt, majd teljesen elképedtek a látványtól. Spiccesek voltunk és ismét csak jót nevettünk az egészen. Végül öt perc múlva visszaszaladtunk a szobánkba és kimerülten ledőltünk az ágyra.

-Azt hiszem, ideje lenne menni.

-Kérek egy takarítást - kuncogott Bill.

-Akkor öltözzetek, mert nem akarom megvárni a takarítónőt - kacagott Tom is, majd felpattant az ágyról és gyorsan magára kapkodta a ruháit, amíg Bill letelefonált.

Mikor mindhárman készen lettünk, felkaptam az utcatáblámat és lesiettünk a földszintre. Tom futtában előkotort egy köteg pénzt a zsebéből, majd levágta a recepciós pultra.

-Bergmann kijelentkezik! Köszönjük a csodás délutánt! És reméljük, hogy köztünk marad - kiáltott hátra Tom, de meg se várva a recepciós nő reakcióit, kirohantunk az épületből.

-Várjon, a papírok! - kiabált még utánunk, de már késő volt a hivatalos ügyintézéshez.

Addigra már mindhárman a következő utcában jártunk és a történteken nevettünk.
Szerda este 11 volt, másnap iskola és otthon senki sem tudta, hogy leléptünk. Ráadásul elloptunk egy utcatáblát, tönkretettük a hotel szobánkat, közszemérem sértést követtünk el és most csurom vizesen, furcsa ruhákban sétáltunk Reeperbahn, Hamburg leghírhedtebb városrésze felé. És tudtam, ez még semmi sem volt az előttünk álló éjszakához képest.

Folyt. Köv.

2. évad, 13. rész - Old school times

Haliii! :)
Bocsánat a hosszú kihagyásért, de cserébe egy extra hosszú résszel kárpótollak titeket! :) Sőt, nagy valószínűséggel holnap is lesz rész, mert ugye szünet van és kivételesen holnap nem csinálok semmit, ráadásul az írásba is nagyon belelendültem. :D

Hosszú percek óta csak feküdtem az ágyon, a fejemet Tom vállára döntve, ő pedig halkan játszott egy gyönyörű dallamot. Elmélyülten figyeltem, ahogy lassan pengeti a húrokat és időnként óvatosan végighúzza ujjait a gitár oldalán, miközben elgondolkodva figyeli a plafont. Még csak rá sem pillantott a hófehér Gibsonjára, de egyetlen hangot sem rontott el.
Halványan elmosolyodtam és kizártam minden gondolatot a fejemből. Egyszerűen csak annyira jó volt ott feküdni Tom mellett, a kékes félhomályban úszó szobában, figyelni a tévéből a falra vetülő színes fényeket, miközben mindent betöltöttek a lágy dallamok. Rég éreztem ilyen nyugalmat.

-Holnap elkísérjelek a suliba? - kérdezte hirtelen Tom, majd abbahagyta a gitározást és letette a földre a Gibsonját.

-Nem tudom... Nem lesz para? - utaltam a rajongóira és a sok emberre a suliból, akik azt képzelik, hogy jóban vannak Tommal.

Gondterhelten elhúzta a száját és azonnal tudtam, nem is gondolt erre.

-Leszarom - válaszolt végül egy vállrándítással egybekötve.

Akaratlanul is elmosolyodtam a mozdulatán. Teljesen olyan volt, mint régen, amikor szabály szegés előtt egy laza mozdulattal leintette minden kételyünket. Akkor sem érdekelték soha a következmények és úgy látszik, ez most sem változott. Én viszont nem szerettem volna bajba keverni őt.

-Aranyos vagy, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Ismered az embereket... Kész őrület lesz, ha te ott megjelensz. Különben is, képtelen lennél felkelni olyan korán, ha neked nem muszáj - próbáltam elviccelni a végét.

-Ez nem igaz - vigyorodott el, pontosan tudva, hogy lehetetlent állít. - Simán felkelek.

-Felőlem felkelhetsz, ha nagyon akarsz - mosolyodtam el pimaszul -, de hidd el, jobb ha nem jössz. Tényleg hatalmas őrület lenne és most ehhez semmi kedvem... Jobb, ha titokban marad, hogy itthon vagytok. Én csak veled akarok lenni, nincs szükségem az emberek idióta kérdéseire meg hogy megjegyzést tegyenek ránk...

-Ahogy gondolod - vonta meg a vállát ismét, majd kicsit közelebb húzott magához és egy puszit adott a nyakamra.

Igyekeztem elnyomni a késztetést, hogy kimondjam: mennyire hiányzik, hogy végigröhögjük az órákat vagy hogy együtt készítsük ki a tanárokat és hogy pusztán a jelenlétünkkel féltékennyé tegyük a többieket. Tudtam, hogy neki is rossz és bármennyire is hangoztatjuk ezt, semmit nem tehet ellene. Így inkább megkíméltem magunkat egy újabb fájó nosztalgiázástól vagy egy értelmetlen vitától és csak örülve annak, hogy egyáltalán itt van, finoman megcsókoltam.
Tom lassan magára húzott, én pedig teljesen belemerültem a csókba. Megfeledkeztem a külvilágról is, nem láttam és nem hallottam mást, Tomon kívül. A gerincemen végigfutott a remegés, az isteni illatától szinte megszédültem és csak az édes ajkaira tudtam koncentrálni. Így senki más nem tudott megcsókolni, csakis Tom.
Mikor feleszméltem, ő már a nadrágot húzta le rólam, ami a fehérneműmön kívül az utolsó rajtam maradt ruhadarab volt. Eddig fel se tűnt, hogy mit művel. Talán akkor először elhúzódtam az ajkaitól egy kicsit és felnevettem.

-Mi az? - nézett rám értetlenül mosolyogva.

-Aljas vagy - közöltem vele vigyorogva, miközben segítettem neki megszabadulni a nadrágomtól. - Észre sem vettem, hogy vetkőztetsz.

-Arról én nem tehetek - nevette el magát, majd kézségesen felemelte a kezeit, hogy levehessem róla a pólóját.

-Nem fog bejönni senki? - sóhajtottam, mikor Tom elkezdte csókolgatni a nyakam.

-A-a... Úgy tudják, hogy épp vígasztallak...

-Pont ez a gond... Akkor nem gondolják úgy, hogy zavarnak - toltam el magamtól, ezzel kicsit ösztönözve az ajtó becsukására.

-Ugyan már, mindenki ismer. Tudják, hogy az én vígasztalási módszereim elég egyediek... és személyesek... - döntött vissza az ágyra, én pedig belátva, hogy igaza van, hagytam, hogy újra és újra végigcsókolgassa mindenem...

Szerda

Másnap reggel véletlenül felébresztettem Tomot, amikor kimásztam az ágyból és végül addig erősködött, amíg meg nem engedtem neki, hogy elkísérjen a suliba. Persze ezért velem együtt akart készülődni, főleg zuhanyozni és ezúttal képtelen voltam nemet mondani neki.

-Tooom! - sikítottam fel, mikor a fürdőből kifelé menet megpróbálta lerántani rólam a törölközőt. - Te perverz állat! - estem neki nevetve az ajtóban.

Egyik kezemmel a törölközőmet szorítottam, a másikkal, pedig őt csikiztem vagy épp megpróbáltam lerángatni róla a saját törölközőjét, de ő is hasonlóan kitartó volt a támadásokat illetően, így az ajtónál tovább nem igazán jutottunk.

-Khm... sziasztok... - sétált el mellettünk Bill, mire ijedten szétrebbentünk, ő pedig meglepetten megállt előttünk. - Ti együtt fürödtetek? - vonta fel a szemöldökét.

Éreztem, ahogy elpirulok és hirtelen semmit sem tudtam kinyögni. Bill előtt elég kényelmetlennek éreztem ezt a szitut, azonban Tom hatalmas vigyorral az arcán válaszolt.

-Ha csak fürdötünk volna... - nevetett fel sokat mondóan, miközben átkarolta a derekam.

-Miért kell mindig még jobban leégetni, mint amennyire amúgy is kínos a helyzet, Tom? - temettem az arcom a kezeimbe, mire mindketten elnevették magukat.

-Gondolj arra, hogy ha nem vagy itt, Tom még sokkal többet is elárul - tett rá egy lapáttal Bill.

-Na ja, most is tökre tekintettel voltam rád - vigyorgott Tom, miközben lepacsizott Billel.

Tudtam, hogy Tom mindent, de tényleg mindent elmond Billnek - és persze ugyanígy fordítva is -, ami nem is zavart volna, ha nem előttem teszik. Így eléggé kínossá vált a helyzet, legalábbis számomra biztosan.

-És Tom azt is elmeséli, hogy hányszor nem áll fel neki? - kérdeztem végül Billtől, miközben szemtelenül Tomra mosolyogtam.

-Úúú, csúnyán be lettél oltva Tommi - röhögött Bill, majd intett egyet, jelezve, hogy ő a továbbiakból kimaradna és visszasétált a szobájába.

Tom gyilkos szemekkel nézett rám, én pedig jobbnak láttam menekülni. Nevetve rohantam vissza a szobájába, a törölközőmet magamhoz szorítva, de szinte azonnal elkapott. Egy fölényes kis vigyorral az arcán becsapta az ajtót és a falhoz szorított. Fenyegetően nézett rám, miközben egész testével a falhoz préselt, én pedig a futástól kissé lihegve, egy hatalmas vigyorral az arcomon pillantottam fel rá.

-Szóval nem áll fel... - hajolt hozzám közelebb, arcán a mindenre elszánt mosolyával.

-Szóval nem igazán... - utánoztam a hanglejtését.

-Hát akkor elég szar a memóriád... - ajkai már szinte súrolták az enyémeket, de még mindig nem csókolt meg.

-Csak az igazán kemény dolgokat jegyzem meg - közöltem szemtelenül vigyorogva.

Tom lefogta a kezeimet - amikkel eddig a mellkasát simogattam - és a fejem mellé szorította őket, miközben testével még jobban a falhoz préselt. Tettetett fájdalommal felnyögtem, mire elnevettük magunkat és egy darabig csak kitartóan néztünk egymás szemébe.

-Tudsz róla, hogy milyen szexi lettél? - tereltem a tekintetem a mellkasára - ami sokkal izmosabb volt, mint mielőtt elment Loitsche-ből -, majd az alsó ajkamba haraptam.

-Hízelgéssel nem vágod ki magad - vigyorodott el, de láttam rajta, hogy jót tett az egójának.

-Biztos vagy benne?

Kiszabadítottam egyik kezem a szorításából és végigvezettem a mellkasán, le egészen a törölközője vonaláig. Mivel még mindig eszméletlenül közel állt hozzám, éreztem, ahogy megremeg és a szíve is hevesebben kezd verni. Hogy fokozzam egy kicsit a hatást, lassan végignyaltam a nyakán, mire Tom teljesen elvesztette a fejét és hevesen az ajkaimnak esett. Egyik kezét rátette az enyémre és a törölközője alá próbálta irányítani, de nevetve eltoltam magamtól.

-Ne legyél telhetetlen, alig tíz perce kaptál meg - kacsintottam rá.

-Te provokálsz - vigyorodott el pimaszul.

-Sajnos csak provokálásra futja, különben elkések - bújtam ki a karja alatt, majd az ágyára dőltem.

-Héé, tiszta víz vagy! - kiáltott fel.

-Eddig nem zavart - nyújtottam ki rá a nyelvem.

Tom elnevette magát, aztán fölém mászott és finoman megharapta az alsóajkam.

-Nem lehetne, hogy kihagyod az első órád? Meg a másodikat?

-Lehetne, de tegnap is ellógtam... Meg fognak húzni, ha túl sokat hiányzom.

Tom csak nagyot sóhajtva bólintott, majd lemászott rólam, tudomásul véve, hogy ma reggel már nem lesz semmi. Éreztem, hogy már a nyelve hegyén van egy "de hát olyan kevés időnk van együtt" című mondat, de végül nem mondta ki.

-Ha végeztem a suliban bepótoljuk - húztam vissza magamhoz egy csókért.

-Most először szar, hogy nem járok már suliba...

-Miért? - kérdeztem nevetve.

-Mert ha most suliba járnék, felavathatnánk egy szertárat - vigyorodott el pimaszul, mire én csak hozzá vágtam egy párnát.

-Na jó, tudsz adni valami ruhát? Mert én nem hoztam semmit... - néztem rá komolyan.

Tom persze elsütött még egy-két meztelenkedős poént, de azért a szekrényéhez sétált és megnézte, hogy van-e még nála ruhám.

-Szombaton haza vittél mindent... Csak a saját ruháimat tudom odaadni - nevetett.

***
Húsz perccel később már egy kávézóban ültünk és a hatalmas ablakokon keresztül figyeltük, ahogy zuhog az eső. A Billtől kapott farmer egész szárazon megúszta, de a Tomtól kapott fehér Karl Kani felső - amit a csípőmnél meg kellett csomóznom, hogy ne lógjon a térdemig - teljesen átázott. Alig öt perce sétálhattunk az iskola felé, amikor elkapott minket a vihar és inkább beültünk az első fedett helyre.

-Még mindig fázom - panaszkodtam halkan, miközben kicsit meghúztam a rám tapadt, jéghideg pólót.

-Vedd le, úgy gyorsabban megszárad - kaptam az értelmes tanácsot a vigyorgó Tomtól.

Bármennyire is komolyan gondoltam, én is elmosolyodtam és csak játékosan oldalba böktem.

-Itt mindenki előtt?

-Úgyis átlátszik, akkor már nem mindegy? - vigyorgott még jobban, majd látva az arckifejezésem, inkább komolyra váltott. - Odaadnám a pulcsim, de tiszta víz... - pillantott az egyik széken heverő, átázott ruhadarabra.

Én csak legyintettem egyet, majd közelebb húztam hozzá a székem, és Tomhoz bújtam, aki kedvesen mosolyogva átölelt. Egy darabig csak így ültünk és szótlanul figyeltük az ablakhoz csapódó esőcseppeket, miközben lassan kezdtem én is felmelegedni.

-Egy eszpresszó és egy cappuchino - tette le elénk a csészéket egy idősebb pincérnő, ezzel megzavarva az idillt.

Akkor tudatosult csak bennem, hogy mennyire felelőtlen ötlet volt ide jönni. Tomot bármikor bárki felismerheti és akkor lőttek a nyugodt hetünknek. Láttam, hogy Tom arcán is átfutott a rémület és hirtelen egyikünk se tudott kinyögni semmit, de szerencsére a pincérnő nem várt választ, szó nélkül sarkon fordult.

-Túl öreg, hogy ismerje a menő arcokat - legyintett végül Tom, mire mindketten elnevettük magunkat.

-Lehet, hogy mégsem kéne eljönnöd a suliba... - néztem fel rá néhány perc múlva, majd óvatosan kortyoltam egyet a forró cappuchinómból.

-Ne kezdjük előlről... Úgyis én nyerek - vigyorodott el.

-Tom, kérlek... - sóhajtottam fáradtan.

-Ha öt perc múlva elindulunk, akkor még tart az első óra, tehát nem lesz senki az udvaron. Ha már idáig eljöttem, bekísérlek - erősködött.

Tudtam, hogy azért ilyen fontos ez neki, mert ő is szeretné újra átélni az előző évet. Szeretne kicsit úgy viselkedni, mint egy normális ember, mint egy átlagos diák... azt szeretné, ha csak egy hétre is, de minden ugyanolyan lenne, mint mielőtt elmentek. Mikor még együtt jártunk suliba és mindig elkéstünk... De ő már nem számított átlag embernek és már semmi sem volt olyan, mint régen, ezt mindkettőnknek meg kellett értenie.

-Én nem akarok a nagy Tom Kaulitz barátnője lenni - mondtam halkan.

Tom hosszú percekig csak elgondolkodva nézett maga elé, majd végül csak ennyit mondott:

-Én sem szeretnék már a nagy Tom Kaulitz lenni.

Az ajkamat harapdálva néztem csokoládébarna szemeibe, amikből most keserű csalódottság tükröződött. Rossz volt ezt hallani tőle és rossz volt csak úgy ott ülni mellette, tehetetlenül...

-Akkor szállj ki... gyere vissza Loitsche-be! - csúszott ki a számon.

Önző voltam, mint mindig, ha Tomról volt szó. Azt akartam, hogy ez a hét soha ne érjen véget, hogy ő mindig velem legyen. Bármennyire is tudtam, nem gondolta egészen komolyan, amit mondott, hiszen néhány apró kellemetlenséget leszámítva, imádta a hírnevet és hogy minden körülötte forgott, nekem mégis adott egy kis reményt. Egy pillanatig elhittem, hogy csak egyszerűen feladja és itt marad velem, most amíg még elfelejthetik őt az emberek, amíg még újra normális lehet. De Tom sosem volt annyira önző, mint én.

-Te is tudod, hogy nem tehetem. Bill totál kikészülne.

Nagyot sóhajtottam.

-Persze, tudom... Ne haragudj. Csak... olyan...

-Nekem is szar - fojtotta belém a szót Tom, majd hirtelen felpattant. - El fogsz késni a második órádról is, ha nem sietünk. Amúgy is elállt az eső.

Nem erőltettem tovább a témát, csak bólintottam egyet és én is felálltam. Tom a pulthoz sietett, hogy fizessen, nem akarta megvárni, míg a pincérnő kisétál hozzánk a számlávál, majd megfogta a kezem és ismét elindultunk a suli felé.

-Kéred a pulcsim? Szerintem már megszáradt... - nyújtotta felém az említett ruhadarabot.

Ismét csak bólintottam egyet, majd belebújtam a hatalmas pulcsijába. Az ujja még kicsit nedves volt, de most teljesen megfelelt ez is.

-Királylány... - szólított meg néhány perccel később, én pedig kellemesen megborzongtam a név hallatára. - Baj van?

-Nincs semmi, Tom.

-Szomorú vagy - közölte tényként.

-Nem vagyok szomorú - ellenkeztem színtelen hangon.

-Figyelj... - egy pillanatra megállt, majd nagyot sóhajtott és folytatta. - Majd megoldjuk valahogy, ígérem. Ezek után képtelen lennék megtenni azt, amit a múltkor... Nem most találkozunk utoljára, oké? - Halványan mosolyogva bólintottam, hiába tudtam, hogy ettől még semmi sem lesz ugyanolyan. - De most élvezzük ki ezt a hetet, jó?

Akkor döbbentem rá, hogy teljesen igaza van. Nem szabad elrontanom a jelent azzal, hogy a jövő miatt stresszelek. Most itt vannak az ikrek, most minden olyan lehet, mint régen, nem számít meddig. Csak ki kell élveznem, hogy most újra együtt vagyunk és minden rendben.

-Tom... - rám nézett várva a folytatást, de én elbizonytalanodtam. Már a nyelvem hegyén volt, hogy "szeretlek", de annyira közhelyesnek éreztem. Sosem szerettem és valójában nem is nagyon tudtam szavakba foglalni az érzéseimet, mindig igyekeztem apró gesztusokkal vagy tettekkel kimutatni, hogy kit mennyire szeretek. A gond csak az volt, hogy Tom esetében ez kifejezhetetlen mértékű volt. - Megcsókolsz végre? - kérdeztem végül egy halvány mosollyal az arcomon.

Tom elvigyorodott, majd - figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy itt bárki megláthat minket - egészen közel húzott magához és finoman megcsókolt. Reflex szerűen átkaroltam a nyakát, miközben teljesen a mellkasához simultam és csak hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az a bódító érzés, amit a csókja váltott ki. Megremegtem, ahogy hideg piercingje a számhoz ért, de a következő pillanatban máris olvadoztam a karjai között, amikor puha ajkait megéreztem a sajátjaimon. Azt hiszem, akkor tudatosult csak bennem igazán, hogy ez a valóság, Tom tényleg szeret engem, itt van velem és most tényleg az enyém...

-Elkentem a rúzsod - dünnyögte a csók után, még mindig csak pár centiméterre tőlem, majd mosolyogva megnyalta az alsóajkát. - Fincsi. Cseresznyés?

-Talált - suttogtam, majd mosolyogva letörölgettem róla a rúzst.

-Mennünk kéne - sóhajtott egy nagyot, én pedig egy utolsót szippantva az isteni illatából, bólintottam egyet és kelletlenül kibontakoztam az öleléséből.

Amikor a suli elé értünk, valóban nem volt senki az udvaron, az első óra még tartott, azonban csak néhány percünk maradt a csöngetésig. Megszorítottam Tom kezét, nem akartam, hogy elmenjen. Hirtelen annyi emlék rohamozott meg, most, hogy Tommal jöttem ide. Eszembe jutottak a kihagyott első órák, amikor inkább kint maradtunk az iskola előtti kék korláton cigizni, vagy a suli mögötti kis területen átbeszélgetett kémia órák, a rengeteg hülyeségünk amivel az őrületbe kergettük a tanárokat, amikor csak mi hárman nevetgéltünk a folyosón miközben a többiek féltékeny pillantásokkal méregettek és mi pontosan tudtuk, hogy mennyire szeretnének közénk tartozni, de direkt nem hívtunk magunkhoz senkit...
Talán csak most éreztem igazán, mennyire egyedül maradtam. Minden eddiginél erősebben szakadt a nyakamba a tudat, hogy mi hárman már sosem fogunk ebbe az iskolába járni. Legszívesebben zokogva borultam volna Tom nyakába és addig könyörögtem volna neki, míg végül azt mondja, hogy kilép a bandából és örökre itt marad velem, de most már túl akartam lenni ezen az egészen. Erősnek kellett lennem és csupán azt élvezni, hogy most itt van.

-Menjünk a suli mögé... oda nem jár senki - néztem rá, mikor meghallottam az óra végét jelző csengőt.

Tom felkapta a fejét és kissé értetlenül nézett rám, mintha csak most ébredt volna. A szívem egy pillanatra összeszorult, tudtam, hogy az ő fejében is ugyanazok a gondolatok jártak, mint az enyémben. De tényleg nem akartam erről beszélni, nem akartam már többet szenvedni a múlt miatt, ezért csak elmosolyodtam és játékosan a hátára ugrottam.

-A suli mögé! Most! - kacagtam vidáman, mikor nagyot nyögött a hirtelen jött súlytól.

Tom persze hamar összeszedte magát és néhány másodperccel később már nevetve rohant velem, én pedig először ijedten, aztán már csak poénból sikítoztam a hátán. Végül kicsit előlre dőltem és finoman a nyakába haraptam, mire Tom meglepetten megtorpant.

-Héé, ne állj meg! - ficánkoltam nevetve.

-Bocs... csak... izé... - jött zavarba Tom, miközben lassú léptekkel tovább indult és éreztem, hogy a kezei egyre feljebb csúsznak, a fenekem felé.

-Meglepődtél, mi? - mosolyodtam el pimaszul, majd lassan végignyaltam a nyakán.

Tom egy nagyot nyelt és éreztem, hogy megremeg, de ezúttal nem állt meg. Oldalra fordította a fejét és kihívóan vigyorgott rám, miközben hősiesen tűrte a kis játékaimat. Néhány másodperc múlva a jobb kezem már a pólója alatt volt, hogy az izmos mellkasát simogathassam, miközben finoman végigharapdáltam a nyakát.

-Ha ezt tovább folytatod, itt fogok neked esni... - nevetett fel Tom, de láttam a szemében, hogy már tényleg nehezére esik visszafognia magát.

-Pedig olyan finom vagy... - duruzsoltam félhangosan és máris újabb támadásba lendültem volna, ha nem hallok közvetlen közelről ismerős hangokat.

Azonnal leugrottam Tom hátáról és mindketten megilletődve néztünk a tőlünk néhány méterre álló srácokra.

-Hát ti? - szegeztem a kérdést bunkón Kevinnek, Dominic-nak és néhány haverjuknak.

-Hercegnő! - fogadott Kevin mégis kitörő örömmel és már el is nyomta a cigijét, hogy átöleljen. - Azt hittük, ma már nem is jössz.

-Hát... itt vagyok - préseltem ki magamból a választ, majd lassan észbe kaptam és egy hatalmas mosolyt az arcomra erőltetve igyekeztem kilépni a Tom okozta rózsaszín felhőből. - Csak kicsit elhúzódott a... reggeli készülődés.

Tom igyekezett köhögésnek álcázni a kitörő nevetését, de elég pocsékra sikeredett és csak azt érte el vele, hogy az összes srác hirtelen rá kapta a tekintetét.

-Tom!

-Haver!

-Hát te hogy kerülsz ide? - zúdultak rá mindenhonnan az üdvözlések és kérdések.

Tom lazán elvigyorodott és lepacsizott mindenkivel, mintha csak egy átlagos srác lenne, egy átlagos szerda reggel és csak úgy összefutott volna a folyosón a haverjaival. Csodáltam, hogy mindig ilyen lazán kezeli az összes váratlan helyzetet és hogy az sem hozza zavarba, hogy mindenki úgy bámul rá, mint egy kísértetre.

-Haza ugrottam egy kis időre... A húsvéti nyuszi gyökér volt és a régi lakcímemre küldte az összes csokit, muszáj volt eljönnöm értük - kacsintott nevetve.

Azt hittem, most újra az lesz, ami tavaly, miután a srácok híresek lettek. Azt hittem, megint láthatatlanná válok és mindenki csak a Tokio Hotel gitárosával meg a hírnevével fog foglalkozni, de Tom váratlanul oda lépett hozzám és a nyakamba csókolva átkarolta a derekam, ezzel még nagyobb megdöbbenést váltva ki a srácokból.

-Ti még mindig együtt vagytok?! - nyögte szinte sokkosan Dominic, egy pillanat alatt elfelejtve Tom előző mondatát.

Hirtelen levegőt venni is elfelejtettem. Eszméletlenül jól esett Tom gesztusa, de ez volt a másik dolog, amit nem szerettem volna. Én nem akartam, hogy az emberek úgy tekintsenek rám, mint a "nagy Tom Kaulitz" barátnőjére. A saját nevemmel szerettem volna továbbra is a suli hercegnője maradni, a saját stílusommal és egyéniségemmel féltékennyé tenni az embereket, nem pedig azzal, hogy én egy sztárral járok. Ráadásul nekem Tom ugyanaz a bajba keveredő, nagyszájú, őrült ötletekkel elő álló, rendmániás srác marad, aki eddig is volt. Ő nekem mindig is egyszerűen csak Tom marad, mindenféle TH és gitáros előtag nélkül.

-Miért ne lennénk? - vigyorgott szemtelenül.

Megszorítottam a kezét, jelezve, hogy ne nagyon lendüljön bele a dologba. Tom és Dominic között mindig is ment a kimondatlan rivalizálás és az is nyílt titok volt, hogy Dominic belém van esve, ami jelenleg olaj volt a tűzre Tom szemében.

-Hát... csak... sosem vagy itthon... meg az a sok cikk és kép a csajokkal... - habogott Dominic, az utolsó mondatnál gonoszul rá villantva a szemét.

Tom fájdalmasan és aggódva pillantott rám, de szinte azonnal el is kapta a fejét és szikrázó szemekkel nézett Dominic-ra. Mindenki tudta, hogy érzékeny témára tapintott, de túlságosan kíváncsiak voltak ahhoz, hogy akár az is visszatartsa őket, hogy Tom Kaulitz-zal a sztárral, a suli egykori legnépszerűbb srácával, a régi bandavezérükkel beszélnek.

-Ez bonyolult - vágtam rá gyorsan, majd a hogy lezárjam ezt a témát, gonoszul hozzátettem: - Különben sem tartozik rátok.

Dominic megilletődve lesütötte a szemeit és már nem mondott semmit, Kevin, pedig csak zavart köhécselésbe kezdett, pedig láttam rajta, hogy valamit nagyon hozzáfűzne a témához. Szinte biztos voltam benne, hogy mindannyian örömmel kitálalnának Tomnak az én bonyolult "szerelmi" életemről abban a reményben, hogy szakítunk és akkor szabad lesz a pálya, de azt hiszem, visszatartotta őket a tény, hogy bár Tom csupán néhány napra tért vissza, én még egy darabig itt leszek. Persze azt eszem ágában sem volt közölni velük, hogy Tom minden egyes botlásomról tud, akárcsak én az övéiről... Csupán elégedetten elmosolyodtam a tudattól, hogy mindenki tökéletesen tisztában van azzal, hogy én vagyok a suli Hercegnője és jobb, ha félnek tőlem.

-Na és, hogy van a kedvenc tanárnőm? - vigyorodott el Tom, mire mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott a hirtelen téma váltástól.

Azonban a tekinteteket még mindig magamon éreztem, nagy valószínűséggel nem tudták hová tenni a tőlem nem megszokott laza összeállítást: farmer-bő póló-tornacipő. És ahogy magamra néztem, rájöttem, hogy még mindig rajtam van Tom majdnem térdemig érő pulcsija, ami aztán végképp furcsán nézhetett ki. Gyorsan ki is bújtam belőle - különben sem fáztam már - és Tom kezébe nyomtam.

-Nem fogsz megfagyni, királylány? - pillantott rám aggódva Tom, miközben előhalászott egy doboz cigit a zsebéből.

-Nem, vedd fel nyugodtan - mosolyogtam rá halványan.

-Szóval? Mi van a banyával? - röhögött Tom, mire végre mindenki lekapta a tekintetét rólam.

Lazán a hideg falnak dőlt, majd belebújt a pulcsijába és kíváncsi tekintettel várta a választ.

-Hiányol téged matekról - kacsintott rá Kevin. - Mindig azt mondja, "milyen csendesek az órák a Kaulitz-ok nélkül..."

-Ugyan - szakította félbe Dom -, mindenki tudja, hogy igazából a Tommal eltöltött nagyszüneteket hiányolja a szertárban - villantotta ki fogsorát gonoszkodva.

Csípős beszólásnak szánta, de Tom csak nagyot nevetett rajta, poénnak véve az egészet. Igyekeztem elfojtani a mosolyom Dominic fancsali képét látva, de nem sikerült egészen.

-Kicsit azért nekem is hiányzik... - sóhajtott ábrándosan, miközben velem kezdve mindenkit megkínált a cigijéből, majd végül ő is a szájába vett egyet. - Úgy szívjátok, hogy ezt még az első fizetésemből vettem! - szúrta közbe mosolyogva, majd meggyújtotta nekem és magának is.

-És azóta nem szívtál? Nem hiszem el! - nevetett Kevin.

-Dehogyis! Ezt félre tettem, hogy itt szívhassam el - kacagott Tom, majd hirtelen még jobban nevetni kezdett. - Emlékeztek, amikor beszólt nekem egy olyat, hogy "Maga vagy cigizik vagy eszik vagy felesel. Nem is tudom jobb-e nekem ha nincs elfoglalva a szája, ezért hát megkérném hogy orálisan elégítsen ki felelet formájában!"?

Mindannyian nevetni kezdtünk Frau Baer legendásnak számító beszólásán és hirtelen mindenki nosztalgiázásba kezdett. Tom eleinte csak csendesen mosolyogva hallgatta a régi sztorikat, amin a többiek hangosan kacagtak és láttam rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár, de aztán ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

-És emlékeztek, amikor teleraktuk Junker irodáját WC papírral? - kezdett el röhögni Tom.

-Persze! Az kurva nagy volt! Nem is kezdték el keresni, hogy ki csinálta, egyből titeket hívtak be! - nevetett még jobban Kevin.

-Mindenért rögtön minket vettek elő - legyintett vigyorogva Tom. - Meg se tudnám számolni, hányszor hallottam már a "Kaulitz-ok az irodámba!" kezdetű bemondást a suliban...

-Na ja... De mindig kidumáltátok magatokat! Abból se lett semmi, amikor órán fejbe dobtad Billt egy üveg Cola-val - kezdett röhögni Dominic.

-Az a hülye meg hozzám akart vágni egy széket az óra közepén! - kiáltott fel az emlékek hatására indulatosan Tom, de aztán ő is nevetni kezdett. - Amúgy, véletlen volt... Simán ledumáltuk Junkerrel - legyintett lazán.

A srácok egy darabig még nevetgéltek, én pedig csak magam elé meredve szívtam a cigimet. Most valahogy nem volt kedvem régi sztorikat feleleveníteni, majd rájönni, hogy ilyenek már soha többé nem lesznek...

-Na és milyen a rockstar élet, haver? - vigyorodott el Kevin.

-Nézz már rám, öreg! Úgy nézek én ki, mint egy rockstar? - röhögött Tom.

-Az egy dolog, hogy úgy nézel ki, mint aki valami amcsi gettóból szabadult, de a koncertjeiteken több bugyi repül a színpadra, mint egy sztriptíz bárban - nevetett Kevin, mire Tomból is kitört a röhögés és elismerően lepacsizott vele.

-Na de most komolyan, milyen érzés Németország legmenőbb bandájában játszani? - kérdezte kíváncsian Dominic.

-Nem rossz - vonta meg a vállát Tom, egy szemtelen mosollyal az arcán, majd váratlanul magához húzott és egyik kezével átkarolta a derekam. - Biztos nem fázol?

-Biztos - mosolyogtam rá.

Tudtam, hogy nem akar Dominic-nak mesélni az életéről, sőt teljesen tisztában van vele, hogy a srácok csak azért ugrálják körbe, mert híres és ez rettentően idegesítette. Vagyis inkább csak lenézte az ilyen embereket és imádta finoman a képükbe vágni, hogy semmi közük egymáshoz. Bill egészen más volt, ő már rég kiosztott volna mindenkit, csak úgy nyersen és kíméletlenül, mi pedig jót nevettünk volna rajta. De így csak csendben egymásra mosolyogtunk Tommal, jelezve, hogy most is van egy közös kis titkunk és élveztük, hogy idegesíthetjük őket azzal, hogy éreztetjük velük mennyire nem részei a mi világunknak.

-Mindjárt csöngetnek... mennünk kéne - köszörülte meg a torkát Kevin.

-Oké - vonta meg a vállát Tom, majd látva, hogy nélkülem nem mozdulnak, még közelebb húzott magához és a kezeit látványosan a fenekemre csúsztatta. - Menjetek csak, Carla-val még beszülnünk kell egy kicsit - hangsúlyozta ki furán a "beszélnünk" szót.

A srácok bólintottak, majd kelletlenül ugyan, de elindultak vissza a suli felé. Még elcsíptem Dominic gyilkos pillantásait, amiket Tomnak címzett, de aztán már nem is foglalkoztam velük. Boldog voltam, mert Tom nem hagyta, hogy engem semmibe vegyenek mellette és hihetetlenül jó érzés volt, hogy így törődik velem és figyel rám.

-Gonosz vagy - vigyorogtam rá, miközben játékosan a mellkasára csaptam.

Tom édesen elnevette magát.

-Mondd, hogy nem érdemelték meg!

-Tudod, hogy nem merek ellenkezni veled - karoltam át a nyakát mosolyogva.

-Pff... állandóan azt csinálod - kacagott Tom.

-Nem is!

-Látod, most is - vigyorgott még jobban, majd belém fojtva a szót, megcsókolt.

Szinte a karjai közé olvadtam gyengéd csókjától, a gerincemen, pedig végigfutott a remegés, ahogy ujjaival lágyan cirógatta a megcsomózott póló alól kilátszó csípőmet. A távolból hallottam az óra kezdetét jelző csengőt is és hogy lassan minden zaj elhal az udvaron, de nem érdekelt. Nem akartam véget vetni ennek a csóknak.

-Menned kéne - motyogta Tom, alig néhány miliméterre a számtól.

Neheztelve néztem rá, amiért elhúzódott tőlem egy ilyen apróságért.

-Nem érdekel...

-De te mondtad, hogy...

-Csak még egyet! - pislogtam rá kislányosan, majd a válaszát meg sem várva, megcsókoltam.

Tom megadva magát lecsukta a szemeit és a derekamnál fogva még közelebb húzott magához. Kezeit lassan a farzsebembe csúsztatta és időnként mosolyogva a fenekembe markolt. Teljesen a mellkasához simultam és mikor ismét sikerült belefeledkeznem a csókba, Tom megint elhúzta a fejét, de ezúttal csak hogy nyelvével végigsimítsa az alsóajkam, majd finoman beleharapjon. Nagyot sóhajtva húztam közelebb magamhoz, jelezve, hogy jó, amit csinál, ő pedig megismételte a mozdulatot, majd szenvedélyesen újból megcsókolt.
Tom pokolian értett a dolgához, mintha csak születésétől kezdve ezt gyakorolta volna. Soha senki nem váltott ki belőlem ilyen érzéseket, neki, pedig egyetlen csókkal sikerül. Egyszerűen imádtam, ahogy megcsókolt, soha senkiét nem tudtam ennyire élvezni.

-Most legszívesebben haza mennék veled... - sóhajtottam, mikor már minden levegőnk elfogyott.

-Én is szívesebben lennék most otthon, az ágyamban, ruha nélkül... veled... - simított végig az oldalamon, egy pimasz vigyor kíséretében.

-Suli után szabad vagyok - kacsintottam rá.

Tom elmosolyodott és a nyelve hegyével megérintette a piercing-jét. Teljesen elvesztettem a fejem, amikor ezt csinálta és most is csak az ajkamba harapva tudtam bámulni őt.

-Tetszik a látvány? - mosolyodott el csábosan, majd látva, hogy még mindig az ajkait nézem, megismételte a mozdulatsort a piercing-jével.

-Aww... ezt ne csináld többször! - szorítottam a kezem a szájára.

Éreztem, ahogy puha, forró ajkai még szélesebb mosolyra húzódnak, hideg piercing-je csiklandozta a tenyerem és ha ez nem lett volna elég, Tom játékosan megnyalta a kezem. Felnevettem, mire ő finoman a tenyerembe harapott, én pedig - bár kicsit sem fájt - ösztönösen elkaptam a kezem.

-Összenyálaztál! - nyújtottam ki rá a nyelvem, majd végighúztam a tenyerem a pulcsiján.

-Képzeld, mások ölni tudnának a nyálamért - vigyorodott el beképzelten.

-Azt hittem, nem lehet már nagyobb arcod, de mindig sikerül megcáfolnod - nevettem.

-A jóból mindig nagy kell - kacsintott rám, majd mielőtt megszólalhattam volna egy puszit nyomott a számra és a derekamnál fogva tolni kezdett a suli felé.

-Hé, csak így elküldesz?! - fordultam felé felháborodottan.

Tom elnevette magát.

-Máris késésben vagy. És nem szeretném, ha rám fognád... - vigyorgott még szélesebben. - Amúgy, mikor végzel?

-Szerintem három körül. Miért?

-Akkor találkozzunk a suli melletti kis utcában - vágta rá. - Addigra szerintem Bill is képes lesz felkelni - vigyorodott el.

-Van valami tervetek? - torpantam meg kíváncsian.

Tommal szembefordultam, hogy lássam az arcát és el tudjam dönteni, igazat mond-e. Pokolian nehéz volt megállapítani nála, hogy mikor hazudik és mikor nem, mesterien kamuzott bármikor, de már túl sokszor hazudtunk együtt és én túl jól ismertem már a legeslegapróbb rezdüléseit is.

-Semmi különös - vonta meg a vállát. - Csak gondoltam érted jövök... Bill meg biztos, hogy nem akar otthon egyedül maradni, a kis majom tuti jönni akar - vigyorodott el.

Néhány másodperces gondolkodás után mosolyogva megvontam a vállam és egy utolsó csók után besietettem a suliba. Tudtam, hogy nem mond igazat.

Az utolsó órám után azonnal a suli melletti kis utcába siettem, ahogy Tommal megbeszéltük. Az ikrek még nem voltak ott, ezért nekidőltem egy kerítésnek és előkerestem egy szál cigit a táskámból. Meggyújtottam, majd egy jó nagyot szívtam belőle, miközben elgondolkodva meredtem magam elé. A füst marta a torkomat, de bent tartottam néhány másodpercig és csak azután fújtam ki. Egyszerűen csak jól esett ott üldögélni és szívni a már-már életmentő cigimet. Egész nap a reggeli beszélgetésünkön gondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy Tom tervez valamit délutánra, csak nem akarta, hogy emiatt ellógjak a suliból és inkább nem mondta el, de sajnos túl jól ismerem már és így egész nap ezen rágódtam. Vagyis inkább csak kíváncsi voltam, hogy mit talált ki. Az izgatott és boldog mosolyt egész nap nem lehetett letörölni az arcomról, amit az emberek furcsálva néztek. Azt hiszem, amióta az ikrek elmentek, egy halvány kis mosolyt sem látott tőlem senki, legalábbis őszintét nem. De most, hogy Tom újra itt volt és nem kellett titkolni a kapcsolatunkat a srácok előtt, ráadásul inkább őket mellőzte, mint engem, határtalan boldogsággal töltött el. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek, sőt nem érdekelt az sem, amit mondtak, én egész nap csak Tomra tudtam gondolni. Most először még az sem tudott érdekelni, hogy a kapcsolatunk hírének terjedésével - amit bár eddig is sokan sejtettek, de Kevinék biztos forrásnak számító pletykáiból most már biztosra vettek - az emberek még jobban tiszteltek, mint eddig, az út a folyosón szó szerint megnyílt előttem, bármerre is mentem. Most először hidegen hagyott, hogy az emberek jobban felnéznek rám, mint valaha. Én egy külön világban éltem, ahol minden csak Tom körül forgott.

-Hé, királylány, engem meg se kínálsz? - lépett elém a semmiből Tom és mire észbe kaptam volna, már meg is csókolt.

Folyt. Köv.

###

Hali! :)

Egy kis infó rólam, a részekről + egy részlet a 13. részből itt: http://juststrawberry.blog.neon.hu/

2. évad, 12. rész - Immer Heilig sein

Hali! :)
Bocsánat a hosszú kihagyásért, de elutaztam és itthon hagytam a laptop-om. -.-" Remélem nem haragszotok nagyon, hogy így szó nélkül eltűntem, tényleg nem így terveztem. Na de itt is az új rész! :)

Kedd

-Értsd meg, hogy miattuk van! Rossz hatással vannak rád! - kiabált utánam anya dühösen.

Az előszobában megtorpantam és indulatosan visszafordultam.

-Azt se tudod ki vagyok! Semmit nem értesz! Ha ők nem lennének...

-Mindez soha nem történt volna meg! - szakított félbe dühösen. - Minden kezdődik előlről, hát nem veszed észre?! Azt akarod, hogy megint az elvonóra kerülj?! Vagy hogy kicsapjanak a suliból? Még mindig nem érted, hogy ez nem játék?! Ezek a fiúk rosszak és téged is magukkal rántanak! Nem mehetsz el hozzájuk és kész!

-Nem érdekel! Nincs igazad! És nem parancsolsz nekem! - üvöltöttem magamból kikelve, majd jól becsaptam magam mögött az ajtót és egy nagyot bele is rúgtam.

Az ikrek házához vezető utat szinte nem is láttam a könnyeimtől, a lábaim maguktól mentek, csupán megszokásból. Hiszen olyan egyértelmű és természetes volt, hogy ha baj van, akkor oda megyek. Jó érzés volt, hogy most tényleg lesz is ott valaki, aki meghallgat és megért.
Az ajtó előtt letöröltem a könnyeimet, ügyelve, nehogy elkenjem a sminkem, majd gyorsan megnyomtam a csengőt. Néhány másodperc múlva léptek zaját hallottam, aztán Tom hatalmas lendülettel vágta ki az ajtót. Arcáról azonnal lefagyott a vidám mosoly, amint meglátta a könnyes szemeimet és gondolkodás nélkül átölelt.
Nem bírtam tovább visszatartani, zokogva szorítottam magamhoz és úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Már csak attól is határtalan biztonságban éreztem magam, hogy ott volt velem. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy újra engem ölelt és tudtam, bármikor számíthatok rá.

-Mi történt, királylány? - suttogta ijedten Tom.

Nem tudtam válaszolni, a zokogás annyira rázta az egész testem, hogy képtelen voltam megszólalni.

-Valaki bántott? - próbált meg eltolni magától kissé, hogy a szemembe tudjon nézni, de én kétségbeesetten kapaszkodtam a pulcsijába, így inkább nem erőltette a dolgot, csak némán ölelt az ajtó előtt állva.

Hallottam, hogy Bill és Simone is kijött, hogy megnézze miért nem megyünk be, de Tom mindkettőjüket leintette még mielőtt megszólalhattak volna. Nem engedett senkit a közelembe, csak szorosan tartott a karjai között, miközben vígasztalóan simogatta a hátam.

-Bemegyünk? - kérdezte, mikor kissé lenyugodtam. - Nem fog zavarni senki, ígérem - tette hozzá gyorsan.

Kelletlenül kibújtam Tom öleléséből és bólintottam. Ő megfogta a kezem, váltott egy pillantást az értetlen Billel, majd felmentünk a szobájába. A sötétkék függönyei be voltak húzva, ezáltal a szoba kellemes, kékes félhomályban úszott. Tom egy mozdulattal lenémította a tévét, ami az egyetlen fényforrás volt jelenleg, majd lehuppant az ágyra és az ölébe húzott.

-Elmondod, hogy mi történt, királylány?

-Csak a szokásos... - sóhajtottam egy nagyot, majd letöröltem a még mindig csordogáló könnyeimet. - Összevesztem anyával a sulis dolgok miatt, aztán megtiltotta, hogy veletek találkozzak, én meg kibuktam és eljöttem... Ne haragudj, hogy ennyire szétcsúsztam, csak... annyira szar volt, hogy épphogy visszakaptalak titeket és ő máris el akar választani tőletek. Mostanában valahogy egyébként is érzékenyebb vagyok és most robbant a bomba - magyaráztam el-el csukló hangon.

-Ne foglalkozz vele, nem érdekel, hogy hányan tiltanak el minket, mi akkor is találkozni fogunk - simított ki egy tincset az arcomból.

-Nem akarok többet haza menni, Tom - suttogtam magam elé. - Annyira szörnyű, hogy azok bántanak, akikre a legnagyobb szükségem lenne... És hogy én is bántom őket. Annyira lehetetlen ez a helyzet, szinte fulldoklom, ha haza kell mennem.

-Itt alszol ma? - kérdezte rögtön.

-Ha nem baj...

-Tudod, hogy sosem baj - ölelt magához nagyot sóhajtva.

Elsuttogtam egy "köszönöm"-öt és még jobban hozzá bújtam. Elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy újra számíthattam rá, hogy itt volt és meghallgatott. Nem számított mennyire kiborultam egy apróságon, Tom mindig ott volt és megvígasztalt. Nem nevetett ki soha, amikor ezredjére is beállítottam hozzá, azért sírva, mert összevesztem a szüleimmel. Nem vágta a fejemhez, hogy igazán megszokhattam volna már, de még csak azt sem kérdezte soha, hogy miért nem teszek ellene. Ő csak ott volt, átölelt és én úgy éreztem, hogy minden rendben van.

-Nem akarom, hogy elmenj - szólaltam meg hosszas hallgatás után.

Tom fájdalmas arcot vágott, de nem mondott semmit. Talán még ha akart volna, se tudott volna válaszolni. Én viszont szerettem volna elmagyarázni neki mindent.

-Nem akarom, hogy megint minden a régi legyen... - kezdtem bele újra. - Nem számíthatok másra rajtatok kívül, még a saját szüleimmel sem beszélek. És annyira hiányzik, hogy valaki meghallgasson... hogy tudjam, van kire számítanom, akiben bízhatok és akiről tudom, hogy megért. Ha most megint elmentek, attól félek, hogy újra egyedül maradok és minden folytatódik... hogy ugyanolyan magányos leszek, mint néhány napja.

-Ezt miért mondod most nekem?

Meglepve néztem fel rá. Nem értettem a kérdést, sem az élt a hangjában.

-Eléggé szar érzés ez enélkül is... ne akarj bennem bűntudatot kelteni, kérlek - folytatta nagyot sóhajtva.

Indulatosan kibontakoztam az öleléséből és felültem az ágyon. Nem bírtam visszafogni magam, egyszerűen képtelen voltam már eltekinteni ettől a témától és lenyelni mindent.

-Hát pedig kurva nagy hülyeséget csináltál és akár tetszik, akár nem, el kell viselned! - vágtam a fejéhez.

-Egész héten ezt fogod csinálni? Mert ennek így semmi értelme... Inkább ne is találkozzunk.

Nyugodt hangnemben beszélt és ez még jobban felidegesített. Nem értettem, hogy miért mondja ezeket, hogy mi változott meg hirtelen. Hiszen nem rég még ő vígasztalt. Hosszú másodpercekig csak megütközve néztem rá. Mi az, hogy inkább ne találkozzunk?!

-Látod? Te most is csak egy hétben gondolkodsz!

-Mert nincs több időnk együtt, Carla! - emelte fel a hangját. - Egy hét és mi visszamegyünk! Nem tudok mit tenni ellene, értsd már meg! Ez nem az én választásom és ezt te is nagyon jól tudod! Szóval, ha olyan hülye vagy, hogy még ezt az egy hetet is elcseszed, akkor inkább hagyjuk a picsába az egészet...

-Hát akkor bazd meg a hetedet, Tom... - vetettem oda dühösen, majd felálltam az ágyról és kifelé menet még visszakiabáltam: - Inkább haza megyek, még ott is jobb, mint itt hallgatni a nyafogásod.

***

Teljesen kikészültem. Talán még rosszabbul voltam, mint amikor az ikrek elmentek, hiszen most Tomot nem kényszerítette senki, hogy ilyeneket mondjon. Ezt ő gondolja így és hihetetlenül megbántott vele.
Zokogva az ágyamra borultam és úgy éreztem, megállt a világ. Bármit el tudtam volna képzelni, de azt, hogy egyszer összeveszek Tommal, azt soha. Persze, összekaptunk már email-ben néhányszor, de az ember sokkal könnyebben ír le dolgokat, amiket nem is gondol komolyan, minthogy szemtől szemben kimondja azokat. De most úgy tűnt, Tom nagyon is komolyan gondolta, hogy ne találkozzunk többet.
Képtelen voltam felfogni ezt az egészet, csak sírtam megállíthatatlanul, miközben az járt a fejemben, hogy most már végképp nincs miért kitartani. Nem láttam értelmét semminek. Teljesen kétségbeesetem, ahogy újra és újra tudatosítottam magamban: összevesztem azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szeretek. Még sosem vesztünk össze Tommal. Úgy éreztem, hogy egyetlen pillanat alatt veszítettem el mindent. És hirtelen már semmi sem számított.
Felkeltem az ágyról és kihúztam az íróasztalom alsó fiókját. Soha többet nem terveztem hozzá nyúlni, nem is tudom miért tartottam meg, de most mégis nagyobb szükségem volt rá, mint valaha. Azonban csak forgattam az ujjaim között a kokainnal teli műanyag tasakot és ki sem bontottam. Képtelen voltam megtenni, pedig hirtelen elkapott egy eszméletlenül erős késztetés. Mindennél jobban kívántam a drogot, jobban, mint bármikor az elvonón, de pontosan az az emlék volt az, ami megbénított és visszatetette velem a kokaint. Felfoghatatlan mennyiségű akarterő kellett hozzá és elképzelhetetlenül szenvedtem is, de eszem ágában sem volt elővenni.
Azonban rövid időn belül hihetetlenül rosszul lettem. Szédülni kezdtem, a fejem hasogatott és rettenetes hányingerem volt. Túl sok időt hagytam ki és most túl nagy inger ért, amit szintén elfojtottam. Azt hittem, az elvonó után minden simán fog menni, de olyan elemi erővel tört rám a drog utáni vágy, hogy szó szerint fizikai fájdalmat okozott. Azonnal kirohantam a fürdőbe és a wc fölé görnyedve hánytam. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem el így, amikor lépteket hallottam, majd az ajtó megnyikordult mögöttem. Azt hittem, a szüleim jöttek haza és megint lebuktam, de ehelyett csak egy aggódó hang ütötte meg a fülem.

-Mi a baj királylány?

Tom riadtam nézett rám, de azonnal leguggolt mellém és megfogta a kezem. A szívem kihagyott egy dobbanást, amikor megláttam őt és a kétségbeesés legapróbb szikráját sem éreztem már, csupán azért, mert ő ott volt velem, de mégis makacsul kirántottam a kezem az övéből. Azt akartam, hogy tudja, nagyon megbántott.

-Forró vagy! - tette a kezét a homlokomra, figyelmen kívül hagyva az előző reakciómat. - Megfáztál? Vagy... történt valami? Megint beszedtél valamit? - zúdította rám aggódó kérdéseit.

Végem volt. Nem bírtam tovább játszani, hogy haragszom rá. Erőtlenül megráztam a fejem és hozzábújtam. Tom átkarolt, de már nem mondott semmit. Csak némán ültünk a hideg csempén, a mosógépnek dőlve és azt hiszem, mindketten ugyanarra gondoltunk: bármi is történjék, minket nem lehet elválasztani.

-Királylány... sajnálom - szólalt meg halkan Tom. - Nem gondoltam komolyan.

-Én sem - suttogtam remegő hangon.

-Jobban vagy? - kérdezte néhány perces hallgatás után.

Azt hiszem, pontosan tudta, hogy mi zajlik le bennem. Nem csak miatta, a drog miatt is. És rettentően értékeltem, hogy nem kezdett el ezzel zaklatni.

-Igen... azt hiszem - bólintottam. - Csak ne hagyj itt, kérlek.

Tom halványan elmosolyodott.

-Akkor végre nálam alszol?

***

Éjfél körül még mindketten ébren voltunk. Én Tom ágyának közepén hasaltam, ő pedig a párnáján, a falhoz dőlve ült, ölében a gitárjával. Eljátszott nekem néhány számot, amit az új albumra terveznek, közben pedig a mai napról beszélgettünk. Életünk egyik legrosszabb napjáról. De már túl voltunk rajta, együtt. Csupán egy egészen kicsit éreztük még a nyomott hangulatot, amit a ma délután hagyott maga után, de ez nem okozott problémát. Bill is megértette, hogy ma nem fogunk nevetve kiabálni az utcákon, sem vad házibulikban táncolni hajnalig. Most csupán arra volt szükségem, hogy Tom félhomályos szobájában, az ágyon fekve beszélgessünk, amíg egymáshoz bújva el nem alszunk.

-Van egy szám... amit neked írtam - közölte hirtelen.

-Tényleg? - kaptam fel a fejem mosolyogva.

Tom is elmosolyodott és bólintott.

-Még nincs teljesen kész... És nem is így terveztem megmutatni, igazából meglepetésnek szántam... gondoltam, ha majd meghallgatod az albumot biztos rájössz, de nem tudom... Ez a te számod, nem biztos, hogy fel kéne tenni az albumra - ráncolta össze a homlokát.

-Tom, csak mutasd meg - nevettem el magam.

-Oké, oké... - vigyorodott el.

Kicsit feljebb csúszott az ágyon, majd lefogott néhány húrt és játszani kezdte a számot, de néhány hang után meg is állt.

-Szöveg nélkül nem az igazi...

-Hát akkor énekelj hozzá - mosolyogtam rá.

-Én? - pislogott nagyokat. - Biztos, hogy nem... Szar hangom van. Inkább hívom Billt.

-Hé, ne már! - nyomtam vissza az ágyra. - Én tőled akarom hallani.

-De...

-Gyerünk már - adtam egy puszit a szájára bíztatás képpen.

Tom sóhajtott egy nagyot, majd újra belekezdett.

Egyszerűen varázslatos volt. Megbabonázva követtem a szememmel minden egyes mozdulatát, miközben a szívem ezerszer gyorsabban vert a normálisnál. Aztán elkezdett énekelni... Sokkal mélyebb és férfiasabb hangja volt, mint Billnek és én szó szerint beleremegtem minden egyes szavába. Fel se tudtam fogni, hogy ezt a gyönyörű dalt tényleg nekem írta és most teljesen átéléssel, szívből énekli nekem.
Igazából rettentő szomorú volt az egész, de mégis valahogy felfoghatatlanul gyönyörű... és azt hiszem, ez pontosan leírta a kapcsolatunkat. Mert a mi szerelmünk ilyen volt; valami egészen beteg és lehetetlen módon gyönyörű. Szent.
Miután Tom befejezte, nem tudtam megszólalni. Teljesen ledermedve bámultam őt, miközben még mindig a dal csengett a fülemben.

-Ezt tényleg nekem írtad? - kérdeztem hosszú hallgatás után.

Tom mosolyogva bólintott.

-Köszönöm - ennyit tudtam csak kinyögni, aztán átöleltem és finoman megcsókoltam.

Tom a gitárját félretolva húzott az ölébe, majd átkarolta a derekam. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy biztosra vettem, ő is érzi milyen hevesen ver a szívem. Legszívesebben örökre így maradtam volna, a biztonságot nyújtó karjai között, a puha ajkait csókolva és az isteni illatától bódultan. Bármennyire is fojtogatott a tudat, hogy ez nem tart örökké, életem egyik legszebb pillanata volt.

Folyt. Köv.

Magyar fordítás azoknak, akik még nem fújják kívülről ezt a számot minden nyelven :D

Heilig (Szent):

Ébren maradok, érted

Nem tehetjük meg mindketten, te ezt nem tudod

Feladom most magamat érted

Az utolsó kívánságom segít neked

mielőtt a tenger összetörne alattam

Hiszek benned!



Számomra te mindig szent leszel

Meghalok a halhatatlanságunkért

A kezem a kezdetektől rajtad van

Hiszek benned

Számomra te mindig szent leszel



Szükséged van a hidegre

ha beszélsz

Minden leheleteddel

megváltasz engem

Újra látjuk majd egymást valamikor

Lélegezz tovább, ha tudsz

Akkor is, ha a tenger összetörik alattad

Hiszek benned!



Számomra te mindig szent leszel

Meghalok a halhatatlanságunkért

A kezem a kezdetektől rajtad van

Hiszek benned

Számomra te mindig szent leszel

Szent leszel

Szent leszel

Szent leszel

Szent leszel



Keresztülnézek a tengeren

és látom a fényed felettem

Süllyedek, süllyedek, messzire tőled

Ne nézz többé engem

Higgy magadban

Hiszek benned!



Számomra te mindig szent leszel

Meghalok a halhatatlanságunkért

A kezem a kezdetektől rajtad van

És valamikor

A tenger elvezet téged hozzám

Hiszek benned!

Számomra te mindig szent leszel
Számomra te mindig szent leszel

2. évad, 11. rész - Those nights

Hétfő éjjel az erkélyem korlátján ültem egy plédbe burkolózva és elgondolkodva néztem a csillagokat. Késő volt már és kicsit hideg is, másnap pedig iskola, de nem érdekelt. Nyomasztottak az elfojtott érzéseim, de úgy voltam vele, hogy ha eddig is mindent magamban tartottam, ez az egy hét már nem számít semmit, utána úgy is minden rendbe jön. Inkább igyekeztem a mai napra gondolni és arra, milyen édes volt Tom, hogy eljött értem az iskolába, pedig emlékszem, egyszer azt mondta, ha végre kikerül onnan, soha többé nem fog még csak a közelébe se menni.

-Reméltem, hogy még fent vagy - hallottam lentről egy ismerős hangot.

Ijedten összerezdültem és azonnal a hang irányába kaptam a fejem. Tom állt a kertben és vigyorogva nézett fel rám.

-Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem nevetve, miközben leugrottam a korlátról.

-Nem tudtam aludni. És reméltem, hogy te sem... - mosolyodott el. - Beengedsz? Mert oké, hogy én vagyok Tom Kaulitz, de azért Romeo-t nem nyomnám le erkélyre mászásban.

Elnevettem magam, de gyorsan a szám elé kaptam a kezem, nehogy a szüleim meghallják.

-Ugyan már, mi az a kis falmászás? - vigyorogtam. - Na jó, kerülj egyet, kinyitom neked az ajtót elől, kis finnyás - tettem hozzá, látva Tom döbbent arckifejezését az előző mondatom hallatán.

Néhány perc múlva már mindketten a szobámban voltunk, az ágyon kuporogva, a lehető legkevesebb zajt csapva. Tom mosolyogva hátradőlt az ágyon és rám pillantott.

-Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de most hiányzik a suli. Vagyis csak az, hogy együtt készítsük ki a tanárokat, a sok hülye kis libát és persze, hogy ellógjunk.

-Az nekem is hiányzik - hajtottam a fejem a mellkasára. - Egyedül hercegnőnek lenni nem olyan jó.

-Nagyon nyálas lenne, ha benyögnék valami olyat, hogy "de az én királylányom vagy és én itt vagyok veled"? - vigyorgott Tom.

Halkan felnevettem.

-Igen, eléggé... de azért jól esne.

Tom is elnevette magát, aztán kissé megkomolyodva a szemeimbe nézett.

-Te az én királylányom vagy és én itt vagyok veled.

-Szeretlek - suttogtam.

-Én is szeretlek.

Nem bírtam levenni a tekintetem róla, csak némán meredtem a gyönyörű szemeibe és egyikőnk se mozdult meg. Egész éjjel képes lettem volna őt nézni, annyira tökéletes volt számomra. Végül halványan elmosolyodtam és egy finom kis puszit nyomtam a szájára. Tom is elmosolyodott, majd felült az ágyon, átkarolt és egy darabig csak szótlanul üldögéltünk. A szobát csak a tévé halvány fénye világította be, amit halk háttér zajnak kapcsoltam be, nehogy a szüleim meghallják, hogy Tom is itt van. Ezen kívül néma csend volt. És én arra gondoltam, hogy mennyi együtt töltött éjszakánk volt pont ugyan így... Akkor még barátokként. De nekem ugyan úgy rengeteget jelentettek.

-Emlékszel az első találkozásunkra? - szólalt meg hirtelen Tom.

-Persze, hogy emlékszem - mosolyodtam el. - Rengeteg "első" napom volt már, de ezt sose fogom elfelejteni.

-Mit gondoltál rólam, amikor először megláttál? - kérdezte kíváncsian.

Kicsit elgondolkodtam. Rengeteg minden jutott eszembe, amikor megláttam őt, de végül úgy döntöttem, csak kettőt mondok el.

-Azt, hogy egy igazi rosszfiú vagy és hogy ez szerelem első látásra - nevettem halkan.

-Tényleg? - vigyorgott Tom, én pedig bólintottam. - Ez hízelgő. És miből gondoltad, hogy rosszfiú vagyok?

-A nézésedből. A furcsa hajadból, a piercingedből és a fekete póló is csak fokozta a hatást.

-Nem féltél tőlem? - hajolt egészen közel hozzám.

-Nem - álltam a tekintetét. - Csodáltalak.

Tom zavartan elnevette magát.

-Engem? Ugyan miért?

-Mert nem féltél a büntetéstől. Se te, se Bill. Nem próbáltátok meg másra kenni, pedig voltak még ott páran. Minden tetteteket felvállaltátok, sőt sokszor még egymásét is, ha azzal ki tudtátok menteni legalább az egyikőtöket. Őszinték voltatok és én olyan akartam lenni, mint ti. Már az első pillanattól.

-Nem vagyunk mindig őszinték... sőt.

-Őszinték vagytok, mert nem féltek megmutatni az egyéniségeteket - vágtam közbe. - Őszintén szeretitek egymást bármilyen feltétel nélkül. És őszintén megmondjátok a véleményeteket bármiről. Őszintén felválalljátok, ha hibáztatok vagy ha tévedtetek. És ez hatalmas dolog, nem számít, hogy néha füllentetek párat. Az mindenkivel előfordul, de amiket az előbb mondtam... az nagyon ritka. Ezért akartam olyan lenni, mint ti. Az én döntésem volt, a legelső perctől kezdve. Ezért ne hibáztassátok magatokat miattam.

Tom teljesen ledöbbenve hallgatta, amit mondtam. Hosszú másodpercekig csak nagyokat pislogva meredt rám, fogalma se volt mit mondjon. A tévéből egy mese idegesítően túl pörgött szereplőinek vinnyogása szűrődött ki, a színesen villogó képek váltakozása, pedig furcsa árnyékokat rajzolt a falra.

-Ilyet még senki nem mondott nekem - szólalt meg végül Tom. - Tudod... mindig mi voltunk a rosszak, a felelőtlenek és egy idő után annyit mondogatták, hogy talán tényleg el is hittem... - mosolyodott el kényszeredetten. - Ezért is akartam annyira elhúzni innen. A rock sztár élet ilyen szempontból kicsit könnyebb. Azt tehetek, amit csak akarok... És nincs büntetés. Semmi, egyetlen rossz szó sem. Oké, ez talán kicsit túlzás, de tudod, hogy értem... A suliban, sőt, az egész városban, mindig kicsit úgy éreztük magunkat, mint az ide tévedt földönkívüliek - nevetett fel velem együtt.

Tudtam, hogy sokszor kívülállónak, meg nem értettnek érezték itt magukat és hogy gyakorlatilag mindenkit utáltak, de még sosem hallottam így a szájából. Úgy tűnt, könnyedén lépi át a határokat és lazán vállalja a büntetést, de most láttam rajta, hogy nem így van. Talán csak Simone miatt... Bántotta, hogy fájdalmat okoz az édesanyjának, de akkor már nem volt kiszállás. Én már csak tudom. Szívesen beszélgettem volna vele erről, segíteni szerettem volna rajta, de éreztem, hogy ő nem akarja feszegetni ezt a témát. Ha viccelődni kezd, akkor képtelenség komolyan beszélgetni Tommal, de talán most nem is baj. Egy részem nem akarta újra felhántorgatni a múlt hibáit és egész éjjel rágódni rajtuk meg a miérteken. Megfogadtam, hogy ez a hét a jelenről fog szólni.

-Jó, oké, értettem - emeltem fel a kezeimet vigyorogva. - Nem elemezgetem a sötét oldalad, ha nem szeretnéd.

Tom halkan felkacagott, majd hirtelen magára rántott. Megilletődve pillantottam fel rá, miközben a kezeimmel az izmos mellkasán támaszkodtam, de ő csak azzal a tipikus Tomos mosollyal nézett engem.

-Inkább mesélj magadról. Biztos van, amit még nem tudok rólad. Esetleg... néhány mocskos titok?

-Nem, az nincs - kacagtam halkan.

-Akkor csak mesélj valamit, ami eszedbe jut - folytatta komolyabban.

-Rendben - egyeztem bele lassan bólintva. - De előbb mond el te is, hogy mit gondoltál rólam, amikor először megláttál.

Láttam rajta, hogy kicsit meglepődött a kérésemen és ő is elgondolkodott, de hamar válaszolt egy nagy vigyorral az arcán.

-Azt, hogy te vagy a legszexibb lány, akit valaha láttam.

-Ugyan már! Hazudsz! - böktem meg a vállát. - Csak egy egyszerű fehér top volt rajtam meg farmer. Még mindig emlékszem milyen szürke kisegérnek éreztem magam melletetek!

-Lehet, de pont ettől lettél még vonzóbb - nézett a szemembe Tom. - Nem volt rajtad semmi extra, de te magad... - kalandozott el a tekintete a dekoltázsom felé - képtelen voltam levenni rólad a szemeimet, ahogy most is - nevetett fel.

-Ez hízelgő - dőltem hátra, majd a mellkasomat kidomborítva nyújtóztam egyet, szándékosan provokálva Tomot. - És mit gondoltál még?

Tom nyelt egy nagyot, aztán folytatta.

-Bevallom, eleinte téged is csak egy éjszakás barátnőnek szántalak, de aztán máshogy alakultak a dolgok és máris a bandában voltál... - óvatosan lehúzta a toppom pántját, majd lágyan végigcsókolgatta a vállam. - Nekem kell egy kis idő, ahhoz, hogy megbízzak valakiben, bármilyen különlegesnek is tűntél már az első pillanattól kezdve.

-Látszik, hogy ki a lány és ki a fiú... - kacagtam halkan.

-Még jó... - suttogta Tom, majd áttért a nyakam csókolgatására.

Akaratlanul is felsóhajtottam és egy pillanatra átadtam magam az érzésnek, de végül egy hatalmas mosollyal az arcomon, eltoltam magamtól.

-Nekem kell egy kis idő, ahhoz, hogy valakit közel engedjek magamhoz - néztem rá szemtelenül.

Tom vigyorogva megnyalta a száját és tudtam, hogy szinte már a nyelve hegyén van egy jó kis csípős visszavágás, de végül csak ledőlt a párnák közé és egy nagyot sóhajtott.

-Jól van, akkor csak beszélgessünk. Ránk fér egy kis nosztalgiázás. Ja, és ne hidd, hogy ezzel végeztünk - vigyorodott el pimaszul.

-Remélni se mertem - mosolyodtam el én is, aztán Tom mellkasára dőlve hallgattam, ahogy feleleveníti az első közös délutánunkat a tónál.

Egész éjjel beszélgettünk, csak úgy dőltek belőlünk a szavak. Régi emlékek, érzések, fényképek, még régebbi történetek azokból az időkből, amikor még nem ismertük egymást, közös csínytevések, az elmúlt fél év eseményei a másik nélkül, néhány fájó emlék, családi drámák és észre se vettük, hogy lassan kivilágosodott. Csak akkor tűnt fel, amikor az eső hangosan kopogni kezdett az ablakomon és odakaptuk a fejünket.

-Basszus, neked suliba kell menned - tápászkodott fel az ágyról Tom. - És egy órát sem aludtunk...

-Akkor ma nem megyek be - vontam meg a vállam.

-És mit mondasz a szüleidnek? Inkább készülj el, úgy teszek, mintha elkísérnélek és lógunk egy kicsit. Max bemész az utolsó órákra.

-Imádlak - ásítottam fáradtan. - Kakaót?

-Az jó lenne. Addig lezuhanyozhatok?

-Persze. A pólód meg a boxered, amit múltkor adtál úgy is itt van még nálam. Kimostam, de elfelejtettem visszaadni, asszem' ott van a felső fiókban - mutattam az egyik szekrényre, aztán halkan kiosontam a konyhába.

Mire visszaértem és bedobáltam néhány könyvet meg füzetet a táskámba, Tom már végzett is. Valamivel frissebben nézett ki, mint mielőtt elmentem, de ő is egyfolytában ásítozott, akárcsak én.

-Anyáék most ébredeznek, szóval inkább menj ki az erkélyre és maradj csöndben - nyomtam a kezébe egy bögre kakaót.

-Jó, de siess - kortyolt bele, majd a tekintete megakadt a fehérneműmön, amit épp kiválasztottam mára. - Nem mehetnék inkább veled? Az erkélyre a szüleid is kimehetnek, de a fürdőbe tuti nem nyitnak be... És különben is, remekül tudok... öhm... kinyomni a tusfürdőt a dobozból? - bizonytalan kijelentése inkább kérdésnek hangzott, de az édes arckifejezésén muszáj volt nevetnem.

-Jó legyél! - intettem neki vigyorogva, majd bezárkóztam a fürdőbe.

Szerencsére Tom nyugton maradt és anyáék sem jöttek be a szobámba, így elkerültem egy igen csak kellemetlen beszélgetést a szüleimmel. Én is kivételes gyorsasággal készültem el, így maradt még húsz percünk az indulásig. Úgy éreztem, ma minden a kezünkre játszik.
A szobámban felkaptam a kakaómat, aztán kimentem az erkélyre Tomhoz. Ő a fonott székben ült, kezében a bögrével, a plédembe takarózva. A levegő hideg és párás volt az esőtől.

-Ez gyönyörű! - suttogtam az eget bámulva.

A felkelő nap rózsaszínesre festette az alját valahol nagyon messze tőlünk, a teteje, pedig sötétszürke volt a borús esőfelhőktől, néhol egy-egy világos folttal megtörve az egységet. Furcsa volt ez a két szín együtt és nem éppen egy nyári naplementére hasonlított, mégis csodálatosnak találtam.

-Szerintem is - húzott az ölébe Tom és engem is betakart a pléddel. - Ugye még nem kell mennünk?

-Nem - ráztam a fejem. - Van húsz percünk.

Az esőcseppek, amik minket még pont nem értek el, az erkély korlátján és a fák levelein hangosan kopogtak. Imádtam hallgatni azt a furcsa, susogó hangot, amikor a cseppek a növényeket ostromolják és szerettem elaludni arra, ahogy az eső kopog az ablakomon. Ilyenkor a levegő is annyira más, annyira friss volt. Mindenhol az az utánozhatatlan illat terjengett.

-Imádom nézni az esőt - szólalt meg csendesen Tom. - Szinte minden egyes vihart láttam az ablakomból.

Nem válaszoltam, csupán bólintottam egyet, majd még jobban Tomhoz bújtam és onnan néztem az eget. Nem szóltunk többet egymáshoz, csak csendben figyeltük az egyre ritkuló cseppeket és hallgattuk az egyre csendesebb kopogást, miközben igyekeztünk ébren maradni.

-Carla! Fenn vagy már? - kiabált fel anya.

Mindketten ijedten összerezdültünk és szinte egyszerre pattantunk fel. Már el is felejtettük, hogy hova indultunk igazából.

-Persze, mindjárt megyek! - válaszoltam, amilyen gyorsan csak tudtam.

-Jó, de siess, mert el fogsz késni! Megint...

Hangjában némi megvetés csengett, de tudtam, hogy mást nem fog mondani. Ő is tudja, hogy nem lenne értelme. Apa már bele se szólt semmibe. Meg se próbált visszatartani. Ilyenkor kicsit mindig rosszul éreztem magam és elgondolkodtam, vajon milyen rég óta csinálhatom ezt velük, hogy már nem is érdeklem őket? Mikor jött el az a pont, amikor feladták? És bele se mertem gondolni, hogy esetleg ezt a hibát már nem tudom helyre hozni. De most nem akartam ezzel foglalkozni, hiszen itt volt velem Tom.

-Tudom, nem kell állandóan mondogatni! - üvöltöttem vissza ingerülten, majd Tomhoz fordutlam. - Most mi lesz? Nem mehetünk le együtt a szobámból.

-Nem hiszem, hogy... meglepődnének - mondta óvatosan Tom.

-Rajtam nem, de rajtad igen. Miért akarod, hogy még jobban utáljanak, mint most?

-És mégis mit csináljak? - nézett szét tanácstalanul. - Rántsam elő a farzsebemből a láthatatlanná tévő köpenyem?

Akármilyen ideges is voltam, muszáj volt elmosolyodnom, ahogy elképzeltem Tomot, amint tényleg előkap valami ronda köpenyt a zsebéből és az alatt kuporogva megy le a bejárati ajtóhoz, hogy aztán úgy tegyen, mintha most érkezett volna.

-Mássz le itt. Nincs olyan magasan.

-Mi van? - kérdezett vissza szinte hisztérikusan, miközben lenézett az erkélyről. - Ezek a kezek aranyat érnek. Ha eltörnek, a menedzserünk még a nyakamat is kitekeri.

-Akkor már nem mindegy? - nevettem el magam. Vicces volt őt így látni, akármilyen komolyan is gondolta. - Bocs, de nincs több méteres hajam, amin leereszkedhetsz - vontam meg a vállám. - Légy férfi és ne nyafogj.

Tudtam, hogy Tom egy igazi vagány fiú és valószínűleg veszélyesebb dolgokat is csinált már ennél, így nem féltettem őt. Ügyes srác, megoldja.

-Jól van - fújta ki dühösen a levegőt.

Azt hiszem, az utolsó mondatom hatott rá. Tom átmászott a korlát külső oldalára és szép lassan lemászott rajta, majd amikor az aljához ért, vett egy nagy levegőt és leugrott. Valóban nem volt túl magasan az erkélyem, de azért alacsonynak sem mondanám és a fű is csúszós volt az esőtől, így szinte azonnal kihajoltam, hogy mégnézzem, jól van-e. Tom vigyorogva integetett nekem lentről, aztán elindult, hogy megkerülje a házat és megvárjon a bejárati ajtó előtt.
Felkaptam a táskámat és gyorsan lesietettem a lépcsőn. Nem akartam időt adni a szüleimnek, hogy beleköthessenek még valamibe.

-Elmentem, sziasztok! - hajoltam be a konyhába futtában.

-Várj! - szólt utánam anya, mire kelletlenül visszafordultam. - Egyél valamit, nem mehetsz el úgy, hogy nem reggeliztél.

-Anya! - kiáltottam rá dühösen. - Tom már vár! - magyaráztam lekezelő hangsúlyban, majd meg sem várva a válaszát sietősen távoztam.

-Jó reggelt! - köszöntött odakint egy csókkal Tom.

Átkaroltam a nyakát és mosolyogva közelebb húztam magamhoz.

-Neked is, bár nem igazán érzem a különbséget az elmúlt 7-8 óra és a most között.

-Én se, csak a formaság kedvéért... - vonta meg a vállát. - Hova menjünk?

-Nekem mindegy, csak nyugis hely legyen. Hulla vagyok.

Tom bólintott egyet, aztán megfogta a kezem és lassan lépdelve elindultunk a hosszú utcán. Hozzájuk nem akartunk menni, mert bármennyire is laza Simone, nem hiszem, hogy most jó szemmel nézné a lógásomat, az erdő, pedig túl messze volt a sulitól, így maradt a park. Kerestünk egy eldugott padot, amiről néhány zsepivel letörölgettem a vizet, Tom írt egy sms-t Billnek, aztán kényelmesen elhelyezkedtem az ölében és néhány perc múlva már aludtam is.

-Királylány, alszol? - kérdezte halkan Tom, miközben egy tincsemmel játszadozott, de választ nem kapott. - Ezek szerint igen... - motyogta már csak magának, aztán adott egy puszit az arcomra, beállította a telefonján az ébresztőt, hogy azért néhány órára még beérjek és becsukta a szemeit, hogy ő is mély álomba merüljön.

Folyt. Köv.

2. évad, 10. rész - Én már soha nem leszek az, aki voltam

Ahogy kiléptünk a kapun, kicsit összébb húztam magamon a pulcsim és egy nagyot szippantottam a friss, tavaszi levegőből. A srácok mellettem épp egymást piszkálták és nagyokat nevettek. Minden olyan volt, mint régen. Mintha visszacsöppentem volna a tavalyi húsvéti szünetbe.
Cél nélkül sétálgattunk az utcákon, értelmetlen dolgokról beszélgettünk és nem volt semmi, de semmi dolgunk. Azt tehettünk, amit csak akartunk.

-Mi van mostanában a suliban? - nézett rám hirtelen Bill.

-Kész bolondok háza - idéztem Kevint, egy vállrándítással egybekötve. - Bár, talán most már jobb a helyzet. A Tokio Hotel-láz kezd kicsit lecsillapodni. Legalábbis a suliban. Rájöttek, hogy engem nem érdemes veletek zaklatni - ráztam a fejem nevetve.

-Köszönöm - mondta őszintén Bill. - Mások, olyanok is, akik nem is ismernek, már rég mindenfélét összehordtak, de neked még csak eszedbe sem jutott a sajtóhoz fordulni. Pedig te aztán tudnál mit mesélni rólunk.

-És mégis mit? Hogy mi a kedvenc tusfürdőtök? Vagy hogy Bill szobájában mindig kupi van? - nevettem fel, hogy kicsit oldjam a téma komoly oldalát.

-Az érzéseinkről, a családunkról, a barátságunkról... vagy kiadhattad volna a számunkat is. Bármit. Még hazudhattál is volna - válaszolt Tom.

-Ne adj neki tippeket - kacagott Bill, mire játékosan fejbe vágtam. - Oké, inkább mesélj még a suliról.

-Tényleg nem történik semmi - vontam meg a vállam. - Nagyjából ugyan azok az arcok, akik eddig is. Dominic kapta most "hű de jó pasi" címet, de azt hiszem, amióta kikosoraztam talán kicsit visszavett. Britta most haragszik rám, mert lefeküdtem a pasijával - elcsíptem Tom meglepett és kissé féltékeny pillantását, de nem szólt semmit, csak még közelebb húzott magához - és igyekszik néhány embert maga mellé állítani, de ellenem semmire se megy - nevettem fel gúnyosan.

-Annyira nulla az a csaj - fintorgott Bill. - Az ő baja, ha nem tudta megtartani a pasiját.

-Igazából nem értem őt... Megtarthatta volna, nekem csak ennyi volt - vontam meg a vállam ismét, majd mosolyogva Tomra néztem.

-Nekem az az igazi rejtély, hogy annak a csajnak, hogy lett egyáltalán pasija... - nevetett fel Tom, én pedig megkönnyebbülve pusziltam meg őt. Nem haragszik.

Bill mosolyogva nézett minket, de már egyikünk sem szólalt meg. Lassan elértünk az erdő széléhez és mindhármunkon valami különös izgatottság futott át. Egy év után végre újra haza értünk. Mindhárman.
Igaz, hogy én az elmúlt fél évben rengetegszer jártam ott gondolkodni és sírni, de mindig egyedül. Izgatott voltam, hogy milyen lesz most az ikrekkel visszatérni oda. Az elmúlt időkből szinte csak rossz emlékeim voltak erről a helyről, de biztos voltam benne, hogy most minden másképp lesz. Hogy erre az estére mosolyogva fogok visszaemlékezni.
Ahogy egyre beljebb értünk az erdőben, a kinti zajok teljesen elnémultak, csupán a lehullot gallyak és levelek ropogását lehetett hallani a cipőm alatt. Az erdőben teljes sötétség és csend volt. Mi pedig igyekeztünk megőrizni ezt, és csak némán sétáltunk egymás mellett, az apró állatok neszeit hallgatva, amíg el nem értünk a búvóhelyünkig. Azonban amikor a fiúk megpillantották a régi kanapét, a kis fotelt, a rozoga szekrényt és a tetőnek használt palákat, teljesen bepörögtek és hangosan kiabálva rohantak, hogy aztán a kanapéra vethessék magukat. Én csak a fejemet csóválva lépkedtem utánuk.

-Áhh, édes otthon! - huppant le végül a fotelbe Bill, mert a bátyja kitúrta őt a kanapéról.

-Erről jut eszembe... van fél évnyi tartozásotok a mosást illetően - dobtam az ikrekre egy-egy plédet, amit a szekrényből vettem ki.

Tom szinte azonnal felpattant és undorodva nézett a takaróra.

-Fúj! Ez fél éve nem volt kimosva?!

-Dehogyis! - nevettem. - Én ugyanúgy haza hordtam őket, mint az előtt, de mivel ti ebből kimaradtatok, most sokat kell pótolnotok.

-Szerintem anya nem örülne neki - kacagott Bill, miközben magára húzta az egyik plédet. - Elég tiszta ez így is.

-Persze, hogy tiszta - huppantam le Tom mellé. - Én magam mostam.

-Kézzel, a teknő fölé görnyedve, fáradtságos munkával... - vigyorgott szemtelenül Tom, mire én nevetve oldalba böktem.

-Akkor tényleg nálunk alszol ma? - kérdezte Bill.

-Hm... Attól függ mi lesz a vacsi - kacsintottam rá.

A lábaimat Tom ölébe tettem, ő pedig a combomat kezdte simogatni.

-Ezt igennek veszem - húzódott széles mosolyra Bill szája.

-Persze, hogy itt alszik. Ezt hülyeség is megkérdezni - válaszolt helyettem Tom, majd vigyorogva a nyakamba csókolt.

Nagyot sóhajtva, mosolyogva dőltem hátra a kanapén és becsuktam a szemem. Még mindig annyira hihetetlen volt, hogy Tommal tényleg összejöttünk. Mármint, azt rég óta tudtam, hogy szeret, mert éreztem és mondta is, én pedig megbíztam benne, de hogy mindaz, amiről eddig csak álmodoztam most valóság, annyira hihetetlennek tűnt. Hogy mi tényleg együtt vagyunk, minden hülye szabály, tiltás és körülmény ellenére... Hogy akkor csókolom meg, amikor csak akarom... Fantasztikus érzés volt!

-A szüleiddel mi van? Még mindig nem örülnek nekünk? - váltott komolyabb témára Bill.

Éreztem, hogy most az a rész jön, amikor meg kell beszélnünk mindent az elmúlt évről és bár nem igazán szerettem volna, be kellett látnom, hogy jobb, ha végre mindent átbeszélünk. Így végre mindannyian lezárhatjuk a történteket és tovább léphetünk, mintha mi sem történt volna. Mert abban biztos voltam, hogy egyikünk sem haragszik a másikra és bármi is fog történni, egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg bennünk, hogy barátok maradunk-e, csupán tisztáznunk kell egy-két dolgot.

-Nem igazán beszéltem velük... - vallottam be. - De érthető, hogy kibuktak. Azt hitték, végre visszakapják a kicsi lányukat, erre megjelntek ti és minden újra a régi.

-Nem kell ezt csinálnod, ugye tudod? Lehetne minden... normális.

-Tudom, de ti nem sokára... érted - sóhajtottam fájdalmasan. - Csak egy hetet akarok, úgy mint akkor, hogy végre el tudjam engedni. Most minden olyan tökéletes veletek, megkaptam, amire tavaly vágytam és ki akarom élvezni. Korlátok nélkül és kicsit talán felelőtlenül. Másképp nem működne.

-Jó, de nem lesz rosszabb utána? - pillantott rám aggódva Bill.

Megráztam a fejem.

-Le tudnám zárni végre. Most meg van minden, amiért akkor küzdöttem, amiért akkor azokat az őrültségeket csináltam és el fogom tudni engedni. Mint amikor kiolvasol egy szép könyvet és az utolsó szó után becsukod. Felteszed a polcra, néha rá gondolsz, elmosolyodsz, de már nem állsz a hatása alatt és minden megy tovább a normális életben - hangsúlyoztam ki a normális szót.

-És ha újra ki akarod olvasni? - kötözködött Bill.

-Sosem olvasok el kétszer egy könyvet - néztem mélyen a szemébe.

-Most is azt teszed.

-Mert a közepénél valaki kitépte a kezemből! Én csak szeretném befejezni.

-Ne haragudj - suttogta végül lehajtott fejjel, megbánással a hangjában.

-Semmi baj - mosolyodtam el halványan.

Bill erőtlenül visszamosolygott, de nem mondott már semmit. Mind a hárman szótlanul meredtünk magunk elé és valószínűleg ugyan azon gondolkodtunk: tényleg jó ötlet ez?

-Egy év sok idő. Mindhárman megváltoztunk - szólalt meg végül Tom.

-Pontosan - vágtam rá azonnal. - Nézd Bill, rengeteg mindenen keresztül mentem és igaz, hogy nem rögtön, de tanultam a hibáimból. Már tudom, hogy mi fér bele és mi nem. Ismerem a határaimat és eszem ágában sincs feszegetni őket. De el kell fogadnod, hogy én már soha nem leszek az a jókislány, akit az első nap megismertél. És ez nem a ti hibátok, az emberek ígyis-úgyis változnak. Én szeretem azt, akivé váltam, mellettetek ezerszer inkább önmagam voltam, mint bármikor máskor.

-Nem tudom, Carla - sóhajtott nagyot Bill. - Olyan, mintha még mindig minden ugyanolyan lenne, mint tavaly. Mintha semmit sem változtunk volna.

-Tulajdonképpen ugyanolyan vagyok, mint tavaly. Csak mértékekkel.

Tom elmosolyodott, majd az ölébe húzott és a hajamat kezdte birizgálni.

-Bízz benne egy kicsit Bill. Szar dolgokon ment keresztül, nem hiszem, hogy újra elkövetné azokat a hibákat. És különben is, csak egy hét. Nekünk is jó lenne, ha legalább egy hétre minden normális lenne.

-Én bízom, csak nem hiszem, hogy amit akkor csináltunk, vagy igazából bármikor máskor... az normális lett volna - ráncolta össze a homlokát gondterhelten.

-Lehet, de kit érdekel? Jól éreztük magunkat és amúgy is, sosem volt fontos, hogy bárkinek is megfeleljünk. Nem értem, hogy most mégis miért izgat ennyire.

-Mert legutóbb is rossz dolgok történtek! - vágta Tom arcába dühösen Bill.

-Na jó - szóltam közbe határozottan, mielőtt még összevesznek. - Nézzétek, ha akarjátok, ha nem, én megváltoztam. És ilyen akarok lenni. Élvezem a kis őrültségeket, amiket együtt csinálunk, szeretem, hogy már nem érzem magam olyan elkeserítően átlagosnak, nem érdekel, hogy a suliban a tanárok utálnak és hogy sokszor eszembe se jut, hogy tanulnom kéne, mert úgy érzem, enélkül is van jövőm. És nem érdekel, hogy a bulizásaim miatt állandóan veszekszem a szüleimmel. Ők már rég óta nem értenek meg engem és különben is, az állandó költözések miatt sosem éreztem azt otthon, amit egy normális gyerek. Nem volt meg a biztonság, az állandóság és igazából sosem éreztem, úgy, hogy haza megyek. Előbb-utóbb úgyis idáig fajult volna a helyzet. Szóval kérlek, ne próbáljátok meg bemesélni nekem, hogy miattatok rossz irányba változtam. Ezek olyan dolgok, amik minden 15-16 évessel megtörténnek. Lehet, hogy nálunk kicsit durvább volt, de nekem ez kellett, hogy tanulhassak belőle. De ezek mellett sokkal magabiztosabb, határozottabb lettem és végre elfogadtam önmagam. Ezek azok, amiket nektek köszönhetek, nem a balhék.

Az ikrek hosszú percekig csak meglepve és hálásan néztek rám, majd Bill nagyot sóhajtva beadta a derekát.

-Rendben, legyen. Egy hétig minden a régi. De új szabályok kellenek.

-Például?

-Nincs semmiféle drog - szögezték le egyszerre. - Se neked, se nekünk.

-Jó, de cigi, pia marad - jelentettem ki a következő szabályt.

-Anélkül nem élet az élet - nevetett fel Tom.

-Na igen... - vigyorodott el Bill. - Azt hiszem, a többi maradhat a régi...

-Nekem azért még lenne néhány ötletem - néztem rá komolyan. - Először is, elmondotok nekem mindent, bármennyire is fájna és mielőtt elmentek, meg kell ígérnetek, hogy elbúcsúztok tőlem. - Az ikrek bólintottak. - Másodszor, lehet, hogy kicsit gáz ilyet kérni, de nem szeretnék Andreas-szal találkozni... Főleg, hogy mi most Tommal... Ja és a legfontosabb, töröljük el azt az idióta szabályt arról, hogy a bandatagok nem járhatnak egymással.

Bill és Tom felnevettek, aztán megígérték, hogy betartanak mindent, amit kértem. Így hát lefektettük az új szabályokat és belekezdtünk az utolsó együtt töltött hetünkbe.

Folyt. Köv.

2. évad, 9. rész - Annyira utállak, Bill!

-Hogy teltek az ünnepek? - simítottam végig a mellkasán, hogy kicsit eltereljem a figyelmét a számomra nem túl kellemes témáról. - A húsvéti nyuszi benéz a turnébuszokba is?

Tom felnevetett.

-Nyugisan - válaszolt végül kissé komolyabban. - Igazából a turnébuszba nem nézett be, mert itthon voltunk anyáékkal. Így kényelmesebb volt a nyuszinak is, mint a busz után loholni - vigyorodott el.

-Otthon vagytok már egy hete? - szökött magasba a hangom és meglepettségemben még fel is ültem. - Itt vagytok és egyetlen sms-t sem küldtetek?!

Tom arcán tisztán látszott, hogy ezt nem lett volna szabad elmondania. Elhúzta a száját és bűnbánóan nézett rám, még a kezeit is úgy tördelte, mint egy kisfiú, aki tudja, hogy rosszat tett.

-Sajnálom, akartunk szólni, de...

-Mit de? - szakítottam félbe durván. - Basszus, egy teljes hete! Fél óránként néztem az email-jeimet, hátha végre visszaírtál, erre ti rég itthon vagytok és magasról szartok rám... Egyáltalán most minek hívtál fel? - kérdeztem könnyes szemmel.

Komolyan rosszul esett, hogy ezt eltitkolták előlem. Sőt, az ok, amiért nem szóltak nekem, még jobban fájt. Ezek szerint nem akartak már látni? Semmit nem jelentek nekik? És akkor mit akar tőlem Tom?

-Nem tudtuk, hogy reagálnál, ha egyszer csak közölnénk, hogy visszajöttünk. Féltünk, hogy már szóba se állnál velünk vagy hogy haragszol ránk. Fogalmunk se volt, mit szólnál... És igazából attól is tartottunk, sőt még most is, hogy mi lesz, ha majd újra elmegyünk. De nem bírtam ki, hogy ne beszéljek veled. Paráztam, hogy el fogsz küldeni a picsába, sőt amikor megláttalak, arra számítottam, hogy most kapok egy-két pofont - nevette el magát, majd komolyan hozzá tette: -, amit meg is érdemeltem volna. És... igazából féltem találkozni veled - kapta el a tekintetét rólam. - Féltem, hogy megváltoztál, hogy már nem is érdekellek, hogy már nem érzed irántam azt, amit régen... hogy esetleg már valaki mással jársz - halkult el a végére.

-Tom, ez nem múlik el csak úgy - hajtottam vissza a fejem a mellkasára megenyhülve.

Meghatottak a szavai és igazából én is ugyanezekkel a félelmekkel küzködtem, de a lehetőség, hogy újra láthassam Őt, minden más kétségemet elnyomta. Úgy éreztem, Tom bármit is mondana vagy tenne, én képtelen lennék haragudni rá. Sosem voltam egy haragtartó típus, de Tomnál még annyira sem, mint akárki másnál.

-Megijesztesz - vallottam be halkan. - Olyan komoly vagy és... talán csak most érzem igazán, hogy ez az egész már nem játék. Lassan fel kell nőnöm és felelősséget vállalnom a tetteimért, de én még nem akarok. Megrémiszt, amiket mesélsz. Nektek már teljesen más életetek van, mint nekem és ez nem jó... Félek, hogy a barátságunk már sosem lehet a régi.

-Erről beszéltem végig - sóhajtott Tom. - Visszajöttünk, de csak egy hétre. És a napjaink már nem csak abból állnak, hogy ellógunk a suliból, aztán elmegyünk az erdőbe... Már semmi sem ilyen egyszerű.

-Ne beszéljünk erről kérlek - suttogtam elhaló hangon.

Éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyekkel, de igyekeztem visszatartani őket. Azt hittem, már túl vagyok rajta, de legbelül még mindig szerettem volna visszakapni a saját kis világunkat, ahol minden tökéletes volt. Ahol csak mi hárman voltunk, ahol nem voltak szabályok, ahol azt tehettünk, amit csak akartunk. Az ikrek visszatérése, bár tudtam, hogy szinte lehetetlen, mégis egy kis reményt adott. Szinte elhittem, hogy vissza tudjuk építeni a láthatatlan várunkat és most rá kellett jönnöm, hogy már soha többé nem fog menni. Legalábbis örökre nem. Az ikrek döntése akkor végleges volt. És az enyém is. Az ő életük most már a koncertekről és interjúkról szól, az enyém, pedig az elvonókról és a suliról. Mindhárman kaptunk egy lehetőséget, egy esélyt és mi éltünk vele. Talán jól tettük, talán nem... talán nem is volt olyan, hogy jó megoldás.

-Rendben - bólintott Tom.

Nem tudtam, soha többé nem fogunk beszélni róla vagy csak most, de megnyugodtam. Jól esett még egy kicsit hazugságban ringatni magam és csupán élvezni, hogy Tom újra itt van velem, habár tudtam, hogy nem jó dolog becsapni saját magam.

-Annyira hihetetlen, hogy itt vagy! - mosolyodtam el hirtelen.

-Olyan, mintha el sem mentünk volna... - csókolt a nyakamba, tudomásul véve, hogy most már szeretnék valami vidámabb témát.

-Elmegyünk Billhez? - ültem fel még mindig mosolyogva.

***

-Gyere már! - kiabáltam neki nevetve a lépcsőről.

Alig vártam, hogy újra láthassam Billt. A szívem hevesen dobogott és kicsit izgultam is, minden egyes várakozással teli perccel egyre jobban, ezért is sietettem Tomot. De ő csak kényelmesen sétált lefelé, miközben lassan belebújt a pulcsijába. Én már rég lerohantam és idegesen toporogtam a lépcső előtt. Egyszerűen nem bírtam magammal, látni akartam most azonnal! És újra átélni minden őrültséget, amit tavaly. Csak mi hárman, mintha valóban elválaszthatatlanok lennénk.

-Nyugi, Bill megvár minket - karolta át a derekam, amikor leért. - Szerintem nem is számít rá, hogy még ma haza megyek... - dünnyögte elgondolkodva.

-És miért voltatok olyan biztosak benne, hogy egyből a karjaidba ugrom? - vontam fel a szemöldököm.

Tom szélesen elvigyorodott.

-Ismersz bárkit is, aki ellen tudott állni nekem valaha?

-Igen, Frau Baer például kifejezetten utált téged - röhögtem, miközben játékosan ellöktem magamtól.

Tom nevetve utám kapott és épp megcsókolt volna, amikor zajt hallottunk az ajtó felől és néhány másodperc múlva meg is jelentek a szüleim. Az idő megállt egy pillanatra, mindenki teljesen ledermedt. Mi a szüleimre meredtünk, ők pedig ránk. Észre se vettük, hogy már ilyen késő van, így egyáltalán nem számítottunk rájuk, ők pedig Tomra talán még rémálmukban sem számítottak.

-Jó estét! - szólalt meg végül Tom.

Egy halvány kis mosolyt is az arcára csalt, miközben igyekezett a lehető legmagabiztosabbnak látszani. A szüleim tétován visszaköszöntek és nekem is sikerült kipréselnem magamból egy "Sziasztok!"-ot.

-Tom! Micsoda meglepetés! Hát visszajöttetek? - tette fel a lehető legidiótább kérdést anya, igyekezve kedves hangnemet megütni Tommal. Sajnos ez a gyakorlatban nem sikerült.

-Egy időre - bólintott.

Szinte hallottam a hatalmas kő koppanását, ami a szüleimről zuhant le megkönnyebbülésükben. Azonban ez még nem volt elég, hogy apát is teljesen megnyugtassa. Ő még mindig furcsán méregette Tomot és esze ágában sem volt eltitkolni, mennyire nem látja őt szívesen.

-Figyu, mi most kicsit elmegyünk... Meglátogatom Billt, nem tudom mikor jövök. Vagy hogy jövök-e... - vakartam meg a tarkóm bizonytalanul.

Ismét úgy éreztem magam, mint régen. Úgy beszéltem és úgy viselkedtem. Nem volt többé a szomorúságtól csendes és visszafogott otthoni Carla, aki csak akkor megy el, ha nagyon muszáj. Most előzetes bejelentés nélkül felhoztam valakit hozzánk és le is lépek vele. Nem fogok otthon aludni, de nem izgat, hogy megengednék-e. Egy cseppnyi bűntudatom sincs, ahogy Tomnak se. Lassan a kezemet az övébe csúsztatta és ki is kerültük volna a döbbent szüleimet, de apa észre vette az összekulcsolt ujjainkat és határozottan elém áll.

-Megint a régi nóta? - kérdezte a fájdalom, a csalódottság és a lemondás furcsa keverékével a hangjában.

-Nóta? - nevettem a szóhasználatán, de valójában kezdtem megijedni.

Még ha nem is mondtam nekik soha, tudták, hogy reménytelenül szerelmes voltam Tom Kaulitz-ba. Látták, hogy sokszor a baráti gesztusoknál kicsit többet engedtünk meg magunknak, de azt is, hogy Tom mégsem tett semmit. Végig nézték a néma szenvedésem akkor, és végig nézték az őrjöngő szenvedésem most. Mind, mind Tom miatt. Tudtam, hogy aggódnak és ez engem is elgondolkodtatott. Most más a helyzet, Tom viszont szeret, de mi lesz utána? Minden kezdődik előlről? Esetleg már mielőtt elmennének? Megint bezárkózunk és észre sem veszem mennyi problémát halmoztam magam köré?
Aztán ránéztem a mellettem álló Tomra és minden kétségem elszállt. Ő vigyázni fog rám, bármi is történjék. Talán ez volt az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos voltam.

-Nem tetszik ez nekem... - csóválta a fejét rosszallóan apa, mit sem törődve azzal, hogy kinevettem.

-Kérlek, Carla, ne kezdjük megint! Olyan jó volt most minden... - suttogta anyám könyörgően.

Összeszorult a szívem, ahogy a szemeibe néztem és tudtam, nem kéne mindent feltámasztanom, elég lenne csak Tom és Bill, de mindig is túl makacs voltam. Nekem az egész világunk kell. Még ha belebetegszem ebbe a lehetetlen küldetésbe, akkor is.

-Fogalmad sincs mit éreztem! Nem volt jó semmi! - sziszegtem a fogaim közül dühösen. - Tom... Tom az egyetlen, aki segíthet nekem! Csak vele és Billel érzem jól magam, ezt pedig nem vehetitek el tőlem!

-Vigyázni fogok rá, ígérem - avatkozott közbe gyorsan Tom, még mielőtt olyasmiket mondanék, amiket később megbánnék.

Apa gúnyosan felnevetett, de már nem mondott semmit. Rájöttek, hogy bármit is csinálnak, most minden olyan lesz, mint tavaly, ők pedig nem tudnak mást tenni, csak beletörődni. El kell tűrniük minden hülyeséget, amit teszek, mert ők is tudták, most nincsenek szabályok. Nem tudnak rám hatni semmivel, bármit is mondanak, az felesleges, bármit is tiltanak meg, az nem ér semmit.
Az eddigi bájos hercegnő eltűnt, a gátlástalan királylány, pedig visszatért, méghozzá a két ördögi hercegével.
Rosszul éreztem magam, amiért ezt teszem velük, de valamiért úgy éreztem, nincs más választásom. Talán csak elhitettem magammal, nem tudom. De úgy gondoltam, ez most megéri Tomért, Billért és magamért, aztán minden újra normális lesz. Átlagos jó kislány leszek újra.

-Remélem tisztában vagy vele, fiam, ha bármi baja esik, akkor te... - Hálás voltam amiért apa nem fejezte be a mondatot, de a fenyegető nézéséből tisztán kivehető volt mire gondol.

Tom nagyot nyelve bólintott, apa pedig nehezen, de elállt az ajtóból. Attól a pillanattól kezdve ők elismerték a tehetetlenségüket, mi pedig szabad utat kaptunk. Tudtam, már nem fognak beleavakozni semmibe, nem fogják megkérdezni milyen napom volt és hogy jól vagyok-e már. Csak szép csendben megvárják, amíg ez az egész lecseng és én visszaváltozom. Már ha egyáltalán lesz ilyen. Mindannyian szenvedni fogunk, de már döntöttem, nekik pedig nem volt választásuk.

-Sziasztok... - motyogtam gyorsan, majd Tommal együtt sietve kiléptem az ajtón.

Nem akartam tovább ott maradni és érezni a csalódottságukat. Nem akartam látni, ahogy összeomlanak és anyám zokogva apám nyakába borul, miközben magát hibáztatva, kétségbeesetten megkérdezi:

-Hol rontottuk el?

***

Tommal egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én próbáltam feldolgozni az elmúlt öt perc történéseit, ő pedig jobbnak látta nem feszegetni a témát. A szüleimről régen sem igazán beszélgettünk. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy még izgulni is elfelejtettem a Billel való találkozás miatt. Csak akkor eszméltem fel, amikor Tom kinyitotta nekem az ismerős ház kapuját és a kis fekete kutyusuk, Scotty a lábamra ugrott.
Hirtelen teljesen bepánikoltam és fogalmam se volt mit fogok csinálni. Haragudtam Billre, de sokkal jobban szerettem annál, hogy veszekedjek vele. Ugyan akkor féltem is, hogy amint meglátom őt, elkezdek zokogni. Nem akartam már sírni, az elmúlt fél évem csak ebből állt. Elegem volt a könnyekből egy életre.

-Biiill! Nézd kit hoztam! - kiáltotta el magát Tom az ajtóban, miközben lerúgta a cipőjét.

A nappaliból kihallattszott egy tompa puffanás, majd léptek zaja és végül megjelent Bill. A szája fülig ért, amint meglátott, de nem mozdult. Láttam rajta, hogy legalább annyira tanácstalan, mint én. Furcsa érzés fogott el, ahogy megláttam őt. Hirtelen eszméletlen dühös lettem rá mindenért, amit tettek. Tomra nem tudtam haragudni, mert... magam sem tudom, egyszerűen csak nem ment. Rá másképp tekintettem, tőle sosem vártam magyarázatot. De Bill... Bill a legjobb barátom volt. Bíztam benne és ő csúnyán becsapott. Ráadásul ő nem is keresett. Egyetlen email-t sem írt, pedig biztos tudta, hogy beszélek Tommal.
Hirtelen a lábaim maguktól megindultak felé és egy hatalmas pofont kevertem le Billnek.

-Áú! - kiáltott fel teljesen ledöbbenve, miközben az arcán pirosló foltra tette a kezét.

Mindketten teljesen ledermedtünk. Bill is meglepődött és én is meglepődtem. Hosszú másodpercekig csak néztünk egymás szemébe, aztán Tom elröhögte magát.

-Éreztem, hogy te fogsz kapni helyettem is. Az én csodás arcomat senki sem akarja bántani - nevetett még mindig Tom, majd lassan mi is elnevettük magunkat.

-Annyira utállak, Bill! - öleltem át végül nevetve. - Csak annyira nagyon hiányoztál! Ne haragudj.

-Te is hiányoztál - kacagott Bill, majd kissé eltolt magától és megkomolyodva rám nézett. - Tényleg sajnálom. Gondolom Tom már elmondott mindent, de szeretném, ha tudnád, hogy én ugyanúgy szeretlek és csak neked akartam jót végig.

Fél szemmel láttam, ahogy Tom a háttérben vadul integet az öccsének, hogy fejezze be, mire Bill csak értetlenül pislogott rá.

-Semmi baj, Bill - nyugtattam meg. - Ejtsük a témát és inkább menjünk el valahova. Van sok más, amiről beszélnünk kéne.

-Okés! - tapsikolt vidáman. - Anya! Leléptünk Carla-val! - kiabált a konyhába Bill.

Néhány másodperc múlva Simone sietett ki és meglepetten nézett rám.

-Carla? - kérdezte, mintha nem hinne a saját szemének.

Mosolyogva bólintottam, aztán máris a karjaiban találtam magam.

-Olyan jó, hogy itt vagy! Annyit aggódtam érted, amióta a fiúk elmentek! Tudom, hogy nem vagyok olyan érdekes, de amíg a srácok elutaztak, hozzám is nyugodtan jöhettél volna. Bármi van, hozzám nyugodtan jöhetsz. Tudod, hogy itt családtag vagy.

-Semmi bajom, Sim - mosolyodtam el. - És köszönöm.

Habár megszoktam már a közvetlenségét és határtalan kedvességét, most mégis meglepő volt a törődése. És hihetetlenül jól esett.

-Oh, ugyan, semmiség - legyintett mosolyogva. - Itt alszol ma?

-Igen, szombat van! - kiáltott fel boldogan Tom és Bill egyszerre.

Régen minden szombaton az ikreknél aludtam. Egész nap kint voltunk az erdőben, aztán este megvacsoráztunk Simone-nal és Gordonnal, utána pedig megnéztünk egy filmet és legalább hajnali háromig fent maradtunk beszélgetni. Reggel (ami nálunk legkorábban 12-kor kezdődött) lementünk a nappaliba és plédekbe burkolózva, álmosan meséket néztünk, Simone, pedig kakaót csinált nekünk. Délután általában együtt megírtuk a házikat és néha még tanultunk is, de csak éppen annyit, amennyi feltétlenül szükséges volt. Azt hiszem, ez volt az egyetlen nap a héten, amikor elővettük a könyveinket.

-Nincs nálam semmi... - kezdtem hárítani. - És ezért nem szeretnék haza menni...

Tom azonnal megértette, hogy miért, de nem adta fel.

-Szerintem maradt még itt néhány cuccod. Ha meg nem, adok egy pólót és egy boxert - vonta meg a vállát.

-Látod? Megoldjuk - mosolygott rám Simone. - Én, pedig a kedvencedet csinálom vacsorára. Na, mit szólsz?

-Jó, legyen, meggyőztetek - nevettem el magam.

El sem tudtam képzelni, hogy lehet valaki ennyire jó. Még a saját szüleim sem törődtek velem annyit, amennyit Simone. És csak úgy, önzetlenül, bármilyen feltétel nélkül. Neki elég volt annyi, hogy a fiai szeretnek és megbíznak bennem.
Hihetetlenül boldog lettem egyetlen perc alatt és el sem tudtam képzelni, hogy bírtam ki annyi ideig nélkülük. Nem csak az ikrek nélkül, hanem az egész családjuk nélkül. Hogy hogy bírtam ki otthon nélkül.

-Éljen! Hurrá! - kiáltottak fel az ikrek, Tom pedig váratlanul megcsókolt.

Én is meglepődtem, de Simone és Bill még nálam is jobban. Bill már biztos sejtette, hogy összejöttünk, de Simone biztosan nem tudott semmiről. Azt hiszem, még a levegő is megfagyott egy pillanatra.
Amikor Tom elhúzódott tőlem, éreztem, hogy elpirulok és nem is nagyon mertem felnézni. Csak a szemem sarkából láttam, hogy Bill vadul vigyorog a testvérére.

-Akkor... mire visszaértek kész lesz a vacsi - szólalt meg Simone, mintha mi sem történt volna. - És neked is megcsinálom az ágyat - nézett rám kedvesen.

-Nem kell, Carla velem alszik - szólt közbe Tom egy széles mosollyal az arcán.

Éreztem, hogy még jobban elpirulok és már azt kezdtem tervezgetni, hogy hogy fogom megfojtani Tomot.

-Oh, rendben - válaszolta Simone és velem ellentétben, ő egyáltalán nem jött zavarba. - Akkor én megyek is főzni, siessetek vissza - mosolyodott el ismét.

Láttam, hogy tekintete az összekulcsolt kezünkre téved és a szemében, mintha anyai büszkeség csillogott volna. Emlékszem, egyszer azt mondta nekem, hogy aggódik a fiaiért. Fél, hogy annyira felelőtlenek és komolytalanok a lányokkal, hogy talán sosem találják meg a szerelmet. Persze, tudom, korán van még - nevette el magát Simone, de nem tudta eltitkolni, hogy valóban aggódik.
Most talán kicsit megnyugodott és örül, mert tudja, hogy ezt mindketten komolyan gondoljuk. Büszke a fiára, hogy végre nem csak szórakozik a szerelemmel. Hogy beismeri és kimutatja. Még előtte is.

Folyt. Köv.

2. évad, 8. rész - Zavaros viszontlátás

Fázósan összehúztam magamon a kabátom és megint elhatároztam, hogy most már elindulok haza felé, de nem mozdultam.
Csak elgondolkodva figyeltem a már nyíló virágokat, majd a tekintetem átvándorolt a magas fenyőkre. Itt minden olyan nyugodt és meghitt volt.
Óvatosan hátradőltem a régi kanapén és azon kezdtem tűnődni, hogy mostanában egyre többször jövök ide egyedül. Ezt a helyet azóta sem ismeri senki, rajtam és Andreas-on kívül, de ő amióta az ikrek elmentek, nem járt itt. És nem is jöhet már ide többet. Neki is fáj és nekem is, mert tudom, hogy szinte a második otthonától fosztottam meg, mégse beszéltük meg a dolgokat. Sőt egyáltalán nem is beszéltünk semmiről.
A telefonom a zsebemben rezegni kezdett. Nagyot sóhajtva elővettem, miközben tudatosítottam magamban, hogy ideje tényleg haza menni. Azt hittem, anya vagy apa keres, de a kijelzőn ismeretlen szám villogott. Kíváncsian a fülemhez emeltem és beleszóltam. Egy darabig nem kaptam választ, csak a másik fél szuszogását hallottam, aztán egy ismerős, izgatott hang köszönt vissza.

-Szia! Tom vagyok.

-Tom? - kérdeztem vissza azonnal és meglepettségemben még fel is álltam.

Persze azonnal megismertem a hangját, így a kérdés felesleges volt, inkább csak arra szolgált, hogy megtudjam, nem csak képzelődöm-e.

-Igen - szinte láttam magam előtt, ahogy mosolyog. - Királylány...

Mindenem beleremegett, ahogy ezt kimondta. Nem is tudom már milyen régóta álmodoztam arról, hogy újra halljam tőle. Annyira felfoghatatlan volt, hogy tényleg Tommal beszélek.

-Hm? - hirtelen csak ennyit tudtam kipréselni magamból, de még ez is olyan idiótán hangzott.

Tom elnevette magát.

-Olyan jó hallani a hangod!

Nem válaszoltam, csak szorítottam a fülemhez a telefont és vártam, hogy igazából miért hívott. Bár akkor már nem is az volt a lényeg, már attól a föld fölött jártam, hogy beszéltünk.

-Otthon vagy? - kérdezte végül.

-Nem - ráztam a fejem, mintha ő is látná. - Miért?

-Hol vagy?

-Az erdőben. Ülök a kanapén, nézem a fákat és... nem tudom, mást nem csinálok - nevettem el magam.

Szinte láttam magam előtt az édes mosolyát.

-Ki tudsz jönni a Junger Straße-ra? Ott vagyok én is.

Azt hiszem, az volt az a pillanat, amikor levegőt is elfelejtettem venni. Tisztában voltam vele, hogy előbb-utóbb haza jönnek és Tom azt is megmondta, hogy nagyjából mikor, de már nem tudtam elhinni neki, hogy tényleg itt lesz vagy hogy keresni fog engem. De most itt van és velem beszél. Mégis annyira hihetetlennek tűnt!

-Tessék?!

-Itthon vagyunk. És ha szeretnél, találkozhatunk - ismételte meg, majd gyorsan hozzátette: - Persze, nem muszáj... megértem, ha nem akarsz...

-Meg ne mozdulj! - kiáltottam rá, aztán elnevettem magam és letettem a telefont.

Azonnal elindultam a Junger Straße felé. Nem érdekelt, mi lesz majd, fogunk-e még találkozni és semmi más sem, csak hogy láthassam Tomot. Alig tudtam felfogni, hogy néhány percen belül komolyan találkozunk. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne kezdjek el rohanni, nem akartam utána Tom előtt fulldokolni meg levegő után kapkodni. Azonban, amikor megláttam őt az egyik pad előtt álldogállva, nem bírtam tovább és szó szerint a karjaiba rohantam.
Hosszú percekig csak szorosan öleltük egymást és próbáltuk felfogni, hogy ez tényleg megtörténik, ez a valóság. Úgy éreztem, hirtelen a világ legszomorúbb emberéből a világ legboldogabb embere lettem.

-Ne sírj, Királylány - törölte le a könnyeimet Tom.

-Csak... annyira örülök, hogy itt vagy - öleltem magamhoz még jobban.

Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy komolyan itt van velem. Hogy újra a puha pulcsijához bújhatok, hogy újra érezhetem az isteni illatát, hogy újra azzal a szívdöglesztő mosolyával néz rám...

-Én is - dünnyögte a hajamba, majd néhány perc múlva elengedett és tetőtől talpig végigmért.

-Jól nézel ki - mosolyodott el. - Sokkal, sokkal jobban, mint amikor elmentünk.

Láttam rajta, hogy nehezére esett kimondani az utolsó szót. Tudtam, hogy neki is nehéz volt az elmúlt időszak, legalább annyira, mint nekem és képtelen voltam haragudni rá.

-Köszönöm. Te se nézel már ki olyan lúzernek, mint amilyen voltál - nevettem el magam a végére.

Tom először meglepetten nézett rám, aztán belőle is kitört a nevetés. Olyan őszintén és felszabadultan, mint régen. Óvatosan oldalba bökött, aztán adott egy puszit az arcomra.

-Azt hittem, örülhetek, ha egy nyomorult kis mosolyt sikerül majd kicsikarnom belőled, nem hogy még te kezdesz el poénkodni!

-Én se gondoltam, hogy fogok még nevetni valaha... - válaszoltam elgondolkodva.

Tom megfogta a kezem és elindultunk a hosszú utcán.

-Haza kísérlek, közben meg beszélgetünk, jó?

Bólintottam.

-Miért voltál egyedül az erdőben? - szólalt meg néhány percnyi csend után Tom. - Ugye nem azért, mert... mert a többiek bántanak?

-Dehogy - ráztam a fejem. - Én még mindig hercegnő vagyok - mosolyodtam el halványan. - Csak szerettem volna kicsit egyedül lenni.

Tom bólintott. Azt hiszem, nem szerette volna hallani mennyire magam alatt vagyok még mindig, így inkább csak elmotyogott valami "Mázlijuk van, különben mindenkit személyesen vertem volna szét" féleséget.

-Bill tudja, hogy itt vagy? - néztem rá hirtelen.

Tom ismét bólintott. Hülye kérdés volt. Persze, hogy Bill tudja...

-Majd ő is szeretne veled találkozni, de azt mondta, hogy előbb beszéljünk mi, mert... hát mert, szóval... - elhallgatott, aztán kis gondolkodás után folytatta - A mi dolgaink bonyolultabbak.

-Hát... igen.

Nem tudtam mit mondani. A szívem most is a torkomban dobogott, ha visszagondoltam az utolsó közös esténkre. Annyi mindent szerettem volna megbeszélni vele, de képtelen voltam megszólalni. Csak lopva pillantgattam Tom ajkaira és próbáltam egészen pontosan visszaemlékezni a csókjára. Arra a mindent elsöprő érzésre, amit se előtte, se utána nem tudott kiváltani senki.
Az ő fejében is hasonló gondolatok járhattak, mert hirtelen megtorpant és még mielőtt bármit kérdezhettem volna, magához húzott és megcsókolt. Olyan hévvel és szenvedéllyel, mintha az élete múlna rajta. Aztán mint egy varázsütésre, azonnal el is tolt magától. Komolyan, még pislogni se volt időm a két esemény között.

-Jézusom, ne haragudj! - kapott a fejéhez. - Én... akkora hülye vagyok! Sajnálom, nem akartam még több... bajt okozni. Csak... csak annyira...

A lábaim még most is remegtek és csak megbabonázva néztem rá. Nem érdekelt a magyarázata, hogy mennyire sajnálja, hogy akkor lelépett, hogy talán most sem kéne belekezdenünk semmibe, mert nem lenne értelme... tisztában voltam én mindennel, de nem érdekelt. Gondolkodás nélkül léptem oda hozzá és belé fojtva a szót, megcsókoltam.
Tom karjai lassan a derekamra fonódtak és még közelebb húzott magához. Már nem ellenkezett. Éreztem, hogy néha ő is megremeg, mégis olyan erősnek és biztonságosnak hatott az ölelése, hogy az egész életemet rábízhattam volna. Nem volt ennél jobb érzés a világon. Semmi.
Amikor olyat csókolsz, akit őszintén szeretsz és ő ugyanolyan érzésekkel viszonozza. Amikor egyetlen apró mozdulatából tudod és érzed mennyire szeret. Amikor el tudnál olvadni a karjaiban, de ő erősen tart, mindenkitől és mindentől védelmezve. Amikor határtalan boldogságot érzel.
Tom volt az első és egyetlen, akivel ezt éreztem. Akitől ilyen csókot kaptam. És nem is akartam ezt mással átélni.

Az üres házban hangosan visszhangoztak a lépteink, a sóhajaink és az ágy nyikorgása, amikor Tomot magammal húzva ledőltem rá. Ő óvatosan rám nehezedett, egyik kezével tartva magát és újból megcsókolt. Nem is tudom hanyadik volt már, de még mindig ugyanannyi szenvedély és érzelem volt benne, mint a legelsőben.
Egyik kezét lassan a felsőm alá csúsztatta és a pólót feljebb tolva simogatni kezdett. Teljesen beleremegtem az érintésébe, egyre többet és többet akartam belőle.
Türelmetlenül húztam le róla a hatalmas pulcsiját, majd ugyan azzal a mozdulattal a pólóját is. Tom elmosolyodott és ő is megszabadított a felsőmtől. Egyáltalán nem gondolkodtunk, nem számított, hogy mi lesz néhány nap vagy akár néhány óra múlva, csak tettük ami jól esett...

Egy óra múlva némán feküdtünk egymás mellett és próbáltuk felfogni, hogy ez tényleg a valóság. Mindketten tudtuk, hogy rengeteg mindent meg kéne beszélnünk, de egyszerűen nem tudtunk megszólalni. Azt se tudtuk, hol kéne elkezdeni... Csak néztem Tom gyönyörű szemeibe és próbáltam megfejteni, hogy mire gondol, de most egyszerűen nem ment. Elképzelni sem tudtam, hogy mi futhat át az agyán, hogy mit fog tenni ezután.

-Én soha nem akartalak kihasználni, ugye tudod? - szólalt meg végül halk, kissé rekedtes hangon.

-Soha nem is gondoltam ilyet - ráztam meg a fejem. Nem értettem, hogy honnan szedte ezt. Teljesen ledöbbentett, hogy ezen agyalt eddig, aztán hirtelen beugrott. - Te beszéltél Andreas-szal, igaz?

Tom az ajkába harapott, aztán nagyot sóhajtva felült. Éreztem, hogy most valami olyan következik, amit nem akarok hallani.

-Ne legyél mérges, de... - kezdett bele kelletlenül, majd elharapta a mondatot és rám nézett, várva a reakciómat, majd mikor látta, hogy csak kíváncsian nézek rá, folytatta. - Mi végig tartottuk a kapcsolatot Andreas-szal... Többnyire telefonon, de email-eztünk is és... nem ez a lényeg. Szóval, ő elmesélte, hogy mi történt köztetek és hogy utána kábé lekurvázott, te meg kibasztad a bandából... De engem is lecseszett, amiért szó nélkül leléptem akkor reggel, szerinte te ezt rohadtul nem érdemelted meg és igazából csak azért mondta, mert beléd volt zúgva és berágott rám, különben leszarta volna az egészet, de az a szörnyű, hogy rájöttem, hogy kurvára igaza volt... Úgy viselkedtem veled, mint a többi kis ribanccal, pedig akit szeretek, az többet érdemelt volna ennél. Legalább elbúcsúzhattam volna rendesen. Szóval, tudom, semmit nem ér, de kibaszottul sajnálom, amit tettem.

Teljesen ledöbbenve hallgattam, amit mond, de képtelen voltam felfogni. Annyi mindent zúdított rám egyszerre és igazából annyi mindenért lehettem volna rá jogosan dühös, de ismét úgy éreztem magam, mint régen; Tom itt volt velem és én egyszerűen képtelen voltam rá haragudni, bármit is tett. Egyetlen dolgot fogtam csak fel a zavaros monológjából. Tom kimondta, hogy szeret. Számomra, pedig megszűnt minden, úgy éreztem magam, mintha egy maroknyi LSD-t vettem volna be és most hallucinálnék.

-Én is szeretlek, Tom - mondtam végül válasz helyett. Más úgysem számított, az egyetlen, amiről tudnia kellett, hogy én még mindig szeretem.

Ő elmosolyodott és csak lágyan megcsókolt. Egyszerűen lehetetlen volt megszokni ezt az érzést. A térdeim újra és újra beleremegtek, a szívem a torkomon át próbált kiszabadulni és még levegőt is elfelejtettem venni.

-Meg tudsz nekem bocsátani?

-Régen történt, felejtsük el... - legyintettem azonnal, de ő félbeszakított.

-Nem, úgy értem... azt is, ha majd megint elmegyek - hallgatott el, aztán fájdalmasan összeszorította a szemeit és folytatta. - Gondolom tudod, hogy nem örökre jöttünk vissza. Másfél hét múlva a hamburgi stúdiólakásba költözünk, hogy befejezzük az albumot. És nem vihetünk magunkkal. Néha persze megoldható, hogy találkozzunk, de bújkálnunk kéne és a szüleid meg a suli... és távkapcso...

-Tom, nem érdekel - fojtottam belé a szót. - Nem akarom hallani mi lesz egy hét múlva. Tisztában vagyok vele, de nem érdekel. Most itt vagy velem és semmi más nem számít, oké? Ne törődj azzal, hogy mi lesz utána.

-De... mi lesz velünk? - nézett rám kétségbeesetten.

-Nem tudom - suttogtam erőtlenül. - Ne foglalkozz a jövővel. A lényeg, hogy most itt vagy.

Nem mondott semmit, de éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek még lesz folytatása. Egy hosszú és fájdalmas folytatása, amire egyáltalán nem vágytam.
Hasra fordultam és csendben figyeltem, ahogy Tom gondolkodik. Homlokát kicsit összeráncolta, arca gondterheltnek tűnt és mereven bámulta a plafont. Óvatosan végigsimítottam az arcán, mire kicsit összerezdült és rám nézett.

-Mi van veled mostanában?

Láttam a szemében a csillogást, amit régen is, ha a sikerre gondolt, de végül csak lazán megvonta a vállát.

-Nem tudom. Egész más, mint amilyennek képzeltem.

-A hírnév vagy a banda?

-Mindkettő. Lehet, hogy gyerekes, de én azt hittem, ez az egész annyiból áll, hogy kapunk egy szerződést, felvesszük a dalokat, aztán néha koncertezünk és kész. Kívülről olyan egyszerűnek látszik minden, de a zeneipar keményebb, mint ahogy azt bárki el tudná képzelni - sóhajtott egy nagyot. - Nem csak az számít, hogy milyen a zenénk, hanem, az is, hogy hogy nézünk ki, mit teszünk és mondunk a nyilvánosság előtt, mert ez mind befolyásolja a zenénket. Az interjúk előtt például mindig el kell küldeniük a kérdéseket nekünk, hogy mi mindig tudjuk mire számítsunk. És mindig átbeszéljük a menedzsmenttel, hogy miket mondhatunk és miket nem, gyakorlatilag a szánkba rágják a válaszokat. A sok jogi izéről meg ne is beszéljünk... Mindenhez szerződés kell, és mivel még nem vagyunk 18 évesek, sokkal több a meló ezekkel. Szóval nehéz... és rettentően kimerítő. Utáljuk, hogy irányítanak minket, főleg Bill és én, de az a gáz, hogy a sok nagyokosnak tényleg igaza van, szóval az egyetlen amit tehetünk, hogy elfogadjuk. Az a szerencsénk, hogy David jó fej, sok mindenben hagyja, hogy mi döntsünk, de az új albummal kapcsolatban így is sok a vita. Jó, oké, most panaszkodtam egy sort - nevetett fel Tom. - De igazából eszméletlen. Minden szart megér, amikor felmész a színpadra és látod, hogy az a sok ezer ember csak miattad van ott. Amikor végig velünk éneklik az összes számot, amikor a nevedet visítják... nagyon cool.

Tudtam, hogy nehezebb dolguk van, mint amit hittek, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Tom szavai megdöbbentettek. Persze tudtam, hogy ezek ellenére is ugyanolyan lelkesedéssel csinálják és hogy eltűrnek mindent, csak hogy zenélhessenek az egész világnak, de sajnáltam, hogy ezt kapták. Ők csak játszani akarták a saját számaikat és kész, semmi több.

-Tudod, sokszor gondolkodtam rajta, hogy... - kezdett bele hirtelen Tom, majd el is harapta a mondatot.

-Hogy?

-Hülyeség - legyintett Tom. - Nem lényeg. Csak néhány idióta gondolat...

-Kérlek - néztem rá könyörgően, ő pedig megadóan sóhajtott.

-Csak megfordult a fejemben, hogy mi lenne most velünk, ha akkor nem megyek el... Hogy talán valami olyasmit dobtam el magamtól, amit pénzen sose fogok tudni megvenni és már nem is kapom vissza többször. Mert ebből csak egy van. Belőled csak egy van. És nem kérhetem, hogy az örökkévalóságig várj rám.

-És ha nem kéne kérned? Ha magamtól várnék? - suttogtam könnyes szemmel.

Komolyan megrémített, amiket mondott. Láttam már őt komolynak párszor, de ennyire még sosem. Soha nem foglalkozott a jövővel vagy a tettei következményével, most pedig... Tom, aki talán észre se vette mennyire szeretem, most azért aggódik, hogy talán egy életre elveszít? Hogy nem lesz többet szerelmes, ha most nem engem választ? Tom, a suli legnagyobb nőcsábásza most azt próbálja elmondani nekem, hogy én lennék az igaz szerelme és attól retteg, hogy elveszít?

-Képtelen lennék ezt tenni veled, megint.... Nem tehetem tönkre az életed, mert az enyém nem normális.

-Akkor tennéd tönkre, ha megint eltűnnél.

-Carla, nyisd ki a szemed! Amíg itt voltunk az egész eddigi életed romba dőlt! Észre se vetted, de nyakig ültél a problémákban... És most, hogy elmentünk... jól vagy. Semmi bajod, meggyógyultál! El se tudod képzelni mekkora különbség van a szeptemberi és februári email-jeid között! Szinte én is éreztem, ahogy egyre jobban fellélegzel, mert elmentünk és nem rakódik rád több elvárás és nyomás és...

-Ezt most fejezd be! - kiáltottam rá dühösen. - Azért lettem jobban, mert veled beszéltem! Tom, csakis miattad voltam képes meggyógyulni! Hónapok óta nem nevettem, te pedig megjelensz néhány órája és mást sem csináltam csak mosolyogtam és nevettem. Nem volt semmilyen fellélegzés meg nyomás, amiről te beszélsz. Egyedül az segített, hogy veled beszéltem, semmi más. Nélküled... nem is tudom hol lennék most - sírtam el magam.

Tom azonnal átölelt és vígasztalóan simogatni kezdett.
Biztos voltam abban, amit mondtam, de egy mondata szíven talált. "... nem rakódik rád több elvárás..." Soha nem mondtam ki és más sem, de legbelül mindig is éreztem, hogy amit az ikrek csinálnak és akaratlanul is elvárnak tőlem, amit az egész iskola elvár tőlem, az nekem kicsit sok. Amit a népszerűségem érdekében kellett és kell tennem, az túl megy a régi határaimon. Az az ember nem én voltam. Pontosabban, ez az egész rosszkor jött. Egyenesen a legzavarosabb időszakban, amikor az ember még normális körülmények között is alig tudja megtalálni a valódi önmagát, én pedig... teljesen elvesztem. Csak annyit tudtam, hogy van egy régi, jó Carla és van egy új, rossz Carla. De egyik sem én voltam. Talán azért is szerettem az ikrekkel beszélgetni vagy csak egyszerűen velük lenni, mert mellettük nem kellett semmit megjátszanom. Talán, mellettük tényleg önmagam voltam. Legalábbis, amikor egyedül voltunk. Mert még ha ők alapból is sokkal lazább korlátokkal rendelkeztek, mint én, nekik is ugyan úgy játszaniuk kellett mások előtt. Mégsem fordultak el tőlem, ha én valamit, amit ők igen, nem akartam. Elfogadtak engem minden feltétel nélkül. Az más kérdés, hogy utána megváltoztam.

Folyt. Köv.

2. évad, 7. rész - Hidd el, hogy jól vagyok

Sziasztok!
Ez a rész formájában teljesen más, mint a többi, Carla és Tom egymásnak küldött email-jeit írtam le, bármilyen gondolat vagy hozzáfűzés nélkül. Időben több hónapot ível át, de minden levél elé oda írtam a dátumot, hogy követhető legyen. 
Tudom, hogy sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint megírni egy részt, de igazából kétszer annyit szenvedtem vele, és még most sem vagyok biztos benne, hogy az email-eken keresztül átjönnek-e a szereplők érzései, hangulatváltozásai, jellemfejlődése vagy hogy éppen mit él át abban az időszakban. 
Szóval ezért légyszíves mindenki írjon akár csak egy néhány szavas kommentet, aki elolvasta és őszintén írja le, hogy mit gondol erről a részről. :) Tényleg nagyon érdekelne, hogy mi a véleményetek róla. :)

Október 28.

Királylány!

Ne haragudj, hogy eddig nem írtam, de egyszerűen képtelen voltam rá... Minden annyira megváltozott körülöttünk és olyan szar volt olvasni, hogy nálad minden ugyanolyan.
Még most sem tudom mit írhatnék... de muszáj beszélnem veled. Fogalmam sincs, hogy lehet, hogy azok után nem haragszol rám, talán tényleg nem stimmel veled valami. :) De komolyra fordítva a dolgokat, ha eddig nem, most már biztosan meg fogsz utálni és... nem tom. Csak azt akartam, hogy tőlem tudd meg és ne az újságokból.
Lefeküdtem az egyik rajongómmal. És utána még sokkal... Egy barom vagyok, tudom. De itt minden annyira más... annyira egyszerű. Még csak próbálkoznom sem kell, ők maguk ajánlják fel. És én... nem tom, fogalmam sincs mit gondoltam... Azt hittem, könnyebb lesz vagy hogy legalább ahhoz hasonló, mint mikor elmentem... Pedig rohadtul nem volt olyan.
Sajnálom és hiányzol.

Tom


November 24.

Királylány!

Haragszol rám?
Legalább annyit írj, hogy menjek a picsába vagy valami... csak válaszolj!
Kérlek!!!

Tom

December 13.

Kedves Tom!

Nem fogok hazudni, fájt, amit írtál, de nem tudok rád haragudni. Ismerlek, eddig is ilyen voltál és én akkor sem utáltalak. Különben is, nem járunk, nem fogom megtiltani neked, hogy kivel legyél. És ha már te ilyen őszinte voltál, nekem is el kell mondanom, hogy én is lefeküdtem másokkal. Nem jelentett semmit, talán pont azért tettem, amiért te is... De már nem tudom visszacsinálni, sajnálom.
És ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem írtam, nem veled volt a baj. Anyáék találtak a szombámban egy kis kokaint és elküldtek elvonóra. Esélyem se volt megnézni az email-jeimet, elvettek tőlem mindent. Telefont, laptop-ot, ipod-ot, mindent...
Annyira szörnyű volt, Tom! Még most is zokognom kell, ha visszagondolok rá. Soha nem éreztem még magam annyira kiszolgáltatottnak és kibaszottul reménytelennek, mint ott... Azt hittem, soha nem jutok ki onnan. Egyszerűen mindenki azt vágta az arcomba, hogy mennyire rohadtul mélyen vagyok és mennyire elcsesztem az életem... Szarul éreztem magam és nem tudtam, hogy hozzam rendbe. Senki nem segített.
Annyira jó lett volna, ha legalább veled beszélhettem volna... Leírhatatlanul hiányzol, Tom.

Szóval ezért tűntem el, nem pedig mert haragszom rád. Soha nem tudnék igazán haragudni rád.
Remélem, nem ijesztettelek el és ezek után is írsz még. Most tényleg szükségem lenne rád.

xoxo,
Királylány


December 15.

OMG! Elvonó?!
Sajnálom. Komolyan, kibaszottul sajnálom ezt az egészet. El sem tudod képzelni mennyire rohadtul szar érzés volt olvasni amiket írtál. Úgy érzem, hogy az egész az én hibám. Ott kellett volna lennem veled. Nem, ez baromság... Nem lett volna szabad hagynom, hogy odáig juss.
Nem is tudom mit mondhatnék ezek után. Nincs képem Münchenből irogatni, hogy "minden jobb lesz" vagy "kitartás"...
Csak... tudd, hogy mindennél jobban szeretnék most ott lenni veled. És hidd el, ha nem törném össze vele Bill szívét, már rég leszartam volna a turnét és haza mentem volna hozzád. De képtelen vagyok megtenni ezt vele, sajnálom.

Tom

December 16.

Kedves Tom!

Ne aggódj, velem már minden rendben. Csak ott és akkor volt ilyen szörnyű, most már sokkal jobb a helyzet. Vagyis igazából minden ugyanolyan, mint volt. Itthon megy a veszekedés, a suliban a szokásos balhék, hétvégén meg a bulik. Néha úgy érzem, hogy amióta elmentetek, itt megállt az idő és mindig újra és újra ugyanazt a kibaszott napot csinálom végig.
Megpróbáltam hazudni magamnak és elhinni, hogy egyedül vagy Kevinékkel is jó lehet ez az egész... hogy velük is ugyanúgy lehet szórakozni vagy csak beszélgetni, de ez nem igaz. Ti annyira mások vagytok, mint itt mindenki. Mi annyira mások voltunk...
Próbáltam elhitetni magammal azt is, hogy igazatok van és jobb nekem nélkületek. Hogy így újra normális lehetek, de ha tényleg igazatok van, akkor mondd meg, Tom, miért fordult minden rosszabbra?!
Értsd meg, szükségem van rátok.

Carla


December 20.

Nem tudom megmondani, hogy miért, királylány... Talán túlságosan ragaszkodsz hozzánk, talán mert képtelen vagy elengedni minket, talán mert te magad keresed a bajt.
Ha te magad nem akarsz megváltozni, ha mindig újra és újra ugyanazt a kibaszott napot csinálod végig, akkor mégis ki segítsen rajtad?!
Lehet, hogy hibáztam, lehet, hogy szemét dolog volt, hogy leléptem, lehet, hogy köcsög vagyok, mert nem tartottam be az ígéretem, de azt hittem vagyunk olyan jóban, hogy megértsd. Azt hittem, örülsz a sikerünknek és elfogadod, hogy ez most csak rólunk szól. Én tényleg reméltem, hogy kibírjuk ezt a néhány hónapot és mikor vége a turnéknak, újra együtt töltjük a nyarat.
Tudom, hogy nem vagyok egy szent, de te még annyira sem, mint én. Jó lenne, ha ezt észben tartanád.

Tom

December 21.

Menj a picsába, Tom!
Én is azt hittem, hogy számíthatok rád, de ezek szerint tévedtem...
Menj és örülj a sikerednek a gruppie-jaiddal!!

December 24.

Utálom, hogy folyton ezt kell írnom, de sajnálom.
Nem gondoltam komolyan, amiket írtam, tudom, hogy neked sokkal nehezebb. Csak ideges vagyok, stresszes, fáradt és kurvára hiányzol. Lassan beleőrülök ebbe az egészbe. Ennyi.
Azt hiszem, ez lesz életem legszarabb karácsonya. De nem akartam, hogy még mi is veszekedjünk...
Remélem, neked boldog karácsonyod lesz! :)

Szeretlek.

Tom

December 24.

Én is sajnálom. És igazad volt, csak én is ki vagyok.
De nem akarok veszekedni.
Szeretlek és minden ellenére, amit írtál, azért legyen szép karácsonyod! :)

Királylány

Január 25.

Rég beszéltünk. Mi van veled?

Tom

Január 29.

Azt hittem, már nem fogsz többet írni. De örülök, hogy mégsem felejtettél el. :)
Egyébként nincs semmi. Megfogadtam a tanácsod és egyszerűen csak elfogadom ezt a helyzetet. És veletek együtt örülök a sikereteknek. Megnéztem az összes fellépéseteket és interjútokat is. :) Eszméletlenek vagytok! Persze azért a garázs-próbákat semmi nem múlja felül! ;D
Igazából már bűntudatom van, amiért mindig csak én vagyok a téma. Veled mizujs? Milyen a Tokio Hotel?

Királylány

Január 30.

Hogy velem mi van? Nem tudnám leírni egy email-ben, hogy mennyi minden történt, amióta elmentünk. :) Őrület ez az egész. Állandóan úton vagyunk, próbálunk, koncertezünk, interjút adunk és fotózásokra járkálunk. Jelenleg szinte csak ezekből áll az életem.
Igazából nagyon más, mint ahogy elképzeltük. Imádom meg minden, de kibaszottul nehéz és fárasztó. Konkrétan, ha nem a színpadon állsz és zenélsz, akkor az egész egy nagy szar. Azt se tudom soha, hogy milyen nap van éppen, mindig csak rohanunk. És valahogy olyan furcsa az egész... 16 vagyok, de szerződéseket írok alá, fontos döntéseket várnak tőlem és dolgoznom kell.
Kívülről valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnik az egész. És bármilyen szupernek is látszik, hogy ennyi ember imád minket meg ez az egész felhajtás, igazából baromi kimerítő. Persze, eszméletlenül jó, hogy végre elismerik, amit csinálunk és hogy ennyire szeretik a zenénket meg minket, de tényleg kimerítő.
Szóval nem is tudom mi rá a megfelelő szó... Ez egy olyan dolog, aminek tényleg meg van a jó és a rossz oldala is. És aki nem tud csak a jóra koncentrálni az előbb-utóbb beleőrül. De minden szarság ellenére, egész életemben erre vágytam. Eszméletlen érzés, amikor a színpadon állsz és több ezren sikítják a neved!
És képzeld, egy csomó díjat is megnyertünk már! Annyira hihetetlen ez az egész! Az Echo díjátadójának a backstage-éből csinálni akartam neked egy képet a díjról, meg az öltözőnkről, de Bill lekapott miközben fotóztam és mivel tudom, hogy én érdekesebb és szebb vagyok, mint egy öltöző - na meg az is tény, h nem lenne fair megfosztani senkit a csodás látványomtól -, szóval inkább ezt küldöm. :D

A szüleiddel rendbe jöttek a dolgok? Tudom, hogy nem akarsz már magadról beszélni, de azért írj valamit. :)

Tom

Február 2.

Jót mosolyogtam a képen, amit küldtél. :) Olyan igazi Tom-pillanat... a megfelelő Tomos grimasszal! :D  Vagy csak koncentrálsz? ;D
Örülök, hogy tényleg élvezed ezt a felhajtást. :) Féltem, hogy David-ék annyi mindent megváltoztatnak, hogy végül nem azt kapjátok, amire vágytatok. De nagyon jó volt olvasni az email-ed... és hogy a sok rossz dolog ellenére is kitartotok. :)
Tudod, azon gondolkodtam, hogy talán ha akkor nem írsz nekem, nem bírtam volna végigcsinálni az elvonót. Végig az járt a fejemben, hogy ki kell jutnom innen minél előbb, hogy megnézhessem, válaszoltál-e. Csak miattad nem adtam fel. Meg igazából most is. Sokszor nagy a kísértés... és anyáékkal semmi sem jött rendbe. Egyre többet veszekszünk, bár általában igyekszem minél kevesebbet otthon lenni. De ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ti sem adtátok fel és most megvalósítottátok az álmotokat, pedig valljuk be, elég lehetetlennek tűnt.
Egyébként, lassan vége a turnénak nem? Mikor jöttök haza?

xoxo,
Királylány

Február 4.

Igen, igazából már egy ideje vége, viszont még Berlinben kell maradnunk az új album miatt... de nem tudom, hogy jó ötlet-e találkozni... Bill szerint csak rosszabb lenne, ha néhány hétig megint olyan lenne minden, mint régen, aztán hirtelen megint lelépnénk.
Ne beszéljünk erről még egyelőre, kérlek. Végre te is és én is jól vagyunk. Ne kezdjük előlről.

Tom

Február 5.

Egy szóval se mondtam, hogy jól vagyok. Nem drogozom már, ennyi. De attól még ugyanúgy szar egyedül. Mikor fogod végre megérteni, hogy hiányoztok?! Nem akarok semmit újra kezdeni, még csak azt sem kértem, hogy menjünk bulizni vagy bármi. Én csak találkozni akarok a legjobb barátaimmal. Ha egyáltalán még a barátotoknak tartotok...

Carla

Február 8.

Ne hülyéskedj már, persze, hogy a legjobb barátunk vagy! De tényleg nem szeretnék erről beszélni. Hidd el, nekem is nehéz, ráadásul Billel is sokat veszekszünk mostanában. A kiadónk új albumot akar és elég rövid határidőn belül. Nagy a stressz, nekünk meg persze tök más elképzeléseink vannak az új számokról, közben még mindig megy a mostani turné, szóval totál stresszes minden. És Billel épp eleget balhéztam már azért is, hogy találkozhassunk veled, legalább egyszer... Nem akarok már újabb vitákat se vele, se veled.
Inkább mesélj valami normálisról... Milyen a suli, hercegnő? ;)

Tom

Február 11.

Olyan hülyék vagytok, de komolyan! Miért kell ennyire túl bonyolítanotok a dolgokat? Csak írd meg, hogy mikor jöttök haza, találkozzunk és szard le, hogy mi lesz. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet, nem? Amúgy is, te mondogattad mindig, hogy Carpe diem! Szóval ne gondolkozz, csak találkozzunk és kész. Bármi is lesz utána, elviselem, ha legalább egyszer újra láthatlak titeket.
Ilyen egyszerű lenne az egész, hidd el.

Királylány

Február 27.

Ne haragudj, hogy csak ilyen későn írok, de tényleg nem tudtam két percre se leülni a géphez.
Válaszolva a kérdésedre, köszi, jól vagyunk. Billel végre megdumáltuk a dolgokat és úgy néz ki, hogy a kiadónak is tetszenek az ötletek. Persze a java még hátra van, mert ezek csak vázlatok, de úgy néz ki, hogy jól haladunk.
És örülök, hogy veled is minden rendben.
Valami új hír?

Tom

Március 2.

Ne szórakozz, Tom! Miért nem válaszolsz az igazi levelemre?! Nem tehetsz úgy, mintha minden rendben lenne!
Különben is, már késő engem félteni, nem gondolod?! Már túl vagyok mindenen, amin csak lehet.
Majd' beleőrültem, hogy hazudtatok nekem és elmentetek, de tartottam magam mások előtt és itt maradtam, pedig akár el is költözhettünk volna itt hagyva minden szart. És bármi is történt velem, én ugyanúgy a suli hercegnője maradtam. Pedig hidd el, voltak olyan napok, hogy legszívesebben mindent leromboltam volna, amit még közösen építettünk fel. Oké, voltak rossz döntéseim is és nem tudtam mindig tartani magam... de elmentem az elvonóra és végigcsináltam! Egyedül! És a mai napig még egy füves cigit sem szívtam el. De képzeld, egy ideje már azt sem érzem, hogy megállt az idő. Minden újra megy tovább. Mert jól vagyok, Tom! És ezek után kibírom azt is, ha még egyszer elmentek.
Csak kérlek, mondd meg, hogy mikor jöttök haza!

Királylány

Március 4.

Ha minden úgy van, ahogy leírtad és tényleg jól vagy, akkor miért van ránk szükséged? Miért kell, hogy mégis ott legyek melletted?!

Tom

Március 5.

Mert szeretlek te idióta!!! Nem támaszként kellesz, hanem mint az a srác, akibe beleszerettem! Egyszerűen csak hiányzol.

Március 6.

A tavaszi szünetre haza megyünk.

Folyt. Köv.

2. évad, 6. rész - Things change...

Sziasztok!
Rossz hírem van... Ez után a rész után nem tudom, hogy mikor lesz következő, ugyanis innentől a részek csak úgy félig-meddig vannak készen, ráadásul ez a hetem is (meg egészen jövőhét szerdáig) elég zűrösen alakul. :/ Szóval tényleg nem tudom mi lesz... a holnap délelőttöm elvileg még szabad, tehát akkor megpróbálom befejezni a 7. részt, mert a 8. viszont teljesen meg van (abban jön a fordulat ;D) és akkor így egész tűrhető lesz a részek közötti kihagyás a héten. De nem ígérek semmit. :/ Remélem nem haragudtok rám nagyon.

-Totál szét volt csúszva a csaj. És az a ruha is... mintha a kukából kapta volna ki - ütötte meg a fülem egy beszélgetés foszlány.

-Tök gáz úgy, ahogy van. Nem értem mit esznek rajta a pasik. Hercegnő így, hercegnő úgy... pedig csak egy gonosz kis ribanc - helyeselt a másik lány is.

Bár az első mondatból már sejtettem, ezek után egyértelművé vált, hogy rólam beszélnek. Keserűen elmosolyodtam és megálltam néhány méterre a két lánytól, akik a suli udvaron, az egyik padon ülve beszélgettek. Nem ismertem őket, vagy legalábbis így hátulról nem ugrott be, hogy kik ők, de ha így beszélnek rólam, nyilván csak két elkeseredett, népszerűtlen, féltékeny lányról lehetett szó, akik semmit sem számítanak.

-Na ja, leáll smárolni az első pasival, aki az útjába kerül... Nem is tudom, hogy bírta ki vele Tom.

-Úgy, hogy Tom is egy nagy köcsög volt. Heidi mesélte, hogy tavaly nyáron egy buliban Tom nagyon ráhajtott, aztán persze le is fektette. Másnap reggel meg szó nélkül lelépett és amikor a suliban összefutottak, úgy csinált, mintha nem is ismerné. Átnézett rajta.

-Na ne! - hüledezett a másik lány. - Így már érthető, hogy miért voltak ők együtt... Állítólag Carla letérdelt már az összes srácnak, akivel az ebédlőben szokott ülni. Tudod, Kevinéknek... De tényleg nem értem mit imádnak benne annyira... nincs is olyan jó segge, mint ahogy áradoznak róla.

Magamban majdnem felnevettem. Csajszi, pontosan tudom, hogy mit meg nem adnál azért, hogy olyan alakod legyen, mint nekem!

-Na ja... Meg a combja is szinte olyan vékony, mint a vádlija. Ez már nem szép. Amúgy meg, Carla kinek nem tette meg? Tuti, hogy Tommal nem is járt igazán, csak hagyta, hogy néha megdugja őt, aztán ennyi...

Úgy döntöttem, hogy nem hallgatom tovább, sietős léptekkel elsétáltam a lányok mellett, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra, feléjük fordultam.

-Hali! - köszöntem rájuk vidáman, mintha legalább ezer éve barátnők lennénk. - Jól néztek ma ki, előnyös ez szín... - böktem az egyik lány szürke pólójára, majd intettem egyet és mint aki jól végezte dolgát, tovább indultam, de még egyszer visszafordultam. - Ja és Tom üdvözli Heidit!

Nem volt kedvem megvárni a reakciójukat, amilyen gyorsan csak tudtam a magassarkúmban, elsiettem onnan. Sürgősen meg kellett találnom Kevint, hátha van nála legalább egy kis fű. Dominic bulija óta kezdtem újra rászokni a drogokra, azonban már majdnem egy hete nem volt lehetőségem használni a fiókomban lapuló tablettákat, ugyanis a szüleim újabban minden lépésemet figyelték otthon. Most viszont már nem bírtam tovább, a kezeim is remegtek és képtelen voltam másra koncentrálni. Éreztem, hogy ez nem jó, nagyon nem jó, de már túl mélyen voltam. Szerettem volna, ha valaki segít rajtam, de semmit nem tettem ennek érdekében. Csupán némán szenvedtem a saját döntéseim miatt és reménykedtem, hogy egyszer majd történik valami, ami elég erős lesz ahhoz, hogy kirántson ebből az egészből.

***

Tom remegő kézzel nyitotta meg a Carla-tól kapott email-t. Nem remélte, hogy a lány valaha is válaszol neki, de most mégis ott volt előtte. Csupán el kellett olvasnia. De félt, hogy a királylány esetleg csak azért írt vissza, hogy közölje, nem akar több email-t kapni. Hogy utálja őt és soha többé nem akar hallani róla.
Végül Tom megrázta a fejét és olvasni kezdett. Tudta, hogy Carla sosem írna neki csak ezért, mégis hatalmas megkönnyebbülést érzett az első sor után. Tom elmosolyodott. Nem haragszik. Egyáltalán nem. Azonban, ahogy egyre lejjebb haladt a sorok közt, úgy tűnt el szép lassan a mosoly az arcáról. Carla nincs jól. És ezért ő a hibás.

-Haza jöttök még valaha? - olvasta fel félhangosan, majd keserűen elhúzta a száját. - Nem, királylány. Nem hiszem, hogy valaha is találkozhatnánk.

Tom nagyot sóhajtott és lecsukta a laptop-ot. Ezek után képtelen volt válaszolni Carla-nak. Tudta, hogy nem írhat több email-t, Billnek igaza volt. Így soha nem fogja tudni elfelejteni őket és továbbra is szenvedni fog. Ő pedig nem akarja ezt.

-Tommy, készen vagy? - rontott be a közös hotel szobájukba Bill.

Tom összerezdült az ajtócsapódásra, de nem válaszolt. Csak ült ott a kikapcsolt laptop előtt és némán bámult maga elé. Hibásnak érezte magát, egy utolsó szemétnek és szinte érezte, ahogy a bűntudat lassan, kíméletlenül marcangolja.

-Hé, minden rendben? - lépett oda hozzá Bill.

Tom megrázta a fejét, majd tétován felállt. Nem akarta megvárni, amíg David felküldi értük az egyik testőrt.

-Így akarsz lemenni? - szólt utána Bill. - Totál látszik rajtad, hogy padlón vagy.

-Kössz, ez kedves - sóhajtott Tom. - Különben, senkit nem érdekel. Kibaszottul leszarja mindenki, hogy mit érzek! - fakadt ki dühösen.

-Kicsit sem élvezed? - kérdezte szomorkásan Bill. - Egyáltalán nem érte meg?

-De, amikor már ott vagyok és látom, hogy az a sok ember mind miattunk van ott... amikor érzem, hogy egész életemben ezt akartam csinálni. De ilyenkor... faszomba az egésszel! - rúgott az asztalba. - Haza akarok menni.

-Tudom, Tom - ölelte át Bill. - És azt is, hogy hiányzik.

-Látni akarom őt - motyogta kétségbeesetten Tom.

-Jelenleg elfelejteni is egyszerűbb lenne - nevetett fel keserűen Bill.

-Az lehetetlen.

-Pont ezért mondtam. Na gyere, gondolom Sakinak nem akarod kiönteni a szíved - ragadta meg testvére karját Bill, majd magával húzta a hotel halljába, ahol rajtuk kívül már mindenki indulásra készen állt.

-Hello - nyögte ki esetlenül Tom, miközben igyekezett nem foglalkozni a rá szegeződő tekintetekkel.

Egyre inkább öccse mondata járt a fejében. "Totál látszik rajtad, hogy padlón vagy." Úgy érezte, mintha röntgennel vizsgálgatnák és hirtelen mindenki pontosan tudná mitől néz ki ilyen megviseltnek. Pokolian zavarta, de leginkább az, hogy nem tudta elrejteni az érzéseit. Hogy úgy érezte, minden az arcára van írva.

-Bocs a késésért, Tom még kicsit másnapos. Úgy kellett kirángatnom az ágyból - vigyorgott Bill, miközben átkarolta a testvérét, aki igyekezett fáradtan mosolyogni, mintha tényleg most kelt volna.

-Semmi gond - válaszolt végül David, de szigorú pillantásai meghazudtolták szavait. - Gyerünk, indulás! Ki kell jutnunk ebből a rohadt hotelből!

És mint egy varázsütésre, mindenki felébredt a révületből, amit az ikrek késése okozott. A testőrök azonnal körbeállták a fiúkat, a menedzsment és stáb tagok, pedig a srácok előtt és után haladt.

-Kössz, ez életmentő volt - súgta öccsének Tom, mire Bill elmosolyodott.

-Jössz nekem eggyel.

Ahogy kinyílt az ajtó, bezúdult rajta a kinti őrület. Egyszerűen felfoghatatlan volt. Bill észrevétlenül megszorította Tom kezét, ahogy kiléptek a tömegbe. Mindenki sikított és sírt, a lányok önkívületi állapotban voltak. Pedig csak kijöttek az ajtón. Bill mosolygott és szabad kezével integetett a rajongóknak, de Tom még mindig érezte kétségbeesett szorítását a csuklóján. Tudta, hogy Bill rettenetesen élvezi ezt a helyzetet, de ugyanakkor kicsit tart is a rajongóktól. Tisztán lehetett látni a szemükben, hogy bármire képesek lennének és ez megijesztette. Úgy gondolta, ha véletlenül elszakadna a testőröktől, a tömeg azonnal elnyelné őt és darabokra szedné. Valójában nem volt alaptalan Bill félelme, de Tom megbízott a testőrökben. És nem is érdekelte eléggé ahhoz, hogy ilyeneken gondolkodjon. Csak be akart ülni a sötétített ablakú kocsiba és elmenni a stadionig.

-Tooom! Szeretleeeek! - visította közvetlenül mellette egy könnyes arcú lány.

-Hogyne, persze - morogta maga elé Tom, de azért kedvesen rá mosolygott.

-Feküdj le velem! - kiáltott utána, amit aztán többen meg is ismételtek.

Tom felkapta a fejét és legszívesebben visszament volna a lányhoz, hogy megkérdezze, jól hallotta-e, de már késő volt. A kocsi ott volt előtte és neki be kellett ülnie. A hallottak azonban nem hagyták nyugodni. Egész nap az az egy mondat visszhangzott a fejében. Feküdj le velem! Ilyen egyszerű lenne? Még mosolyognia sem kellett. A lány magától ajánlotta fel. Nem kapcsolatot akart, csak egy éjszakát. Vele.
Egy éve még minden csáberejét be kellett vetnie ezért, sőt sokszor még a nem létező szerelmét a lány iránt is bizonygatnia kellett és most semmire nem volt szüksége. Nem akarta elhinni, hogy ennyire megváltozott volna minden csak azért mert híres lett. A lányok szó szerint a lábai előtt hevertek. Azt hitte, eddig is igazi nőcsábász volt, de rá kellett jönnie, hogy az semmi ehhez képest.



-Menejetek előre, mindjárt megyek én is - szólt oda Billnek a kocsiban Tom, amikor leparkoltak a hotel hátsóbejárata elé.

Bill vetett rá egy furcsa pillantást, de nem kérdezett semmit, csak kiszállt a többiekkel együtt és miután kiosztott egy-két autogrammot, bement az ajtón. A bejárat előtt már csak néhány lány álldogállt, a reggeli őrülethez képest egészen elhanyagolható volt a számuk. Késő este volt már, a srácok a koncert utáni after party-n is túl voltak, a legtöbb rajongónak bizonyára haza kellett már mennie, csak az igazán kitartóak maradtak. És köztük volt ő is. Akinek a mondata nem hagyta nyugodni Tomot.
A gitáros elmosolyodott, majd ő is kiosztott néhány aláírást, szándékosan utoljára hagyva az áldozatát. Sosem volt gondja azzal, hogy hogyan szedjen fel egy csajt, de most egészen más volt a helyzet. Szüksége volt egy kis időre amíg átgondolja mit is mondhatna egy olyan lánynak, aki több száz ember előtt kiordította, hogy le akar feküdni vele.
Igazából nem tudta mit vár a lánytól. Hogy így talán tovább léphet? Hogy elfelejtheti Carla-t? Tom biztos volt benne, hogy egyik sem sikerülne, de azért meg akarta próbálni. Hogy csak egy kis időre jobban érezze magát. Csak egyetlen éjszakára...

-Hello - vette elő végül a gonosz-csábos mosolyát Tom, miközben aláírta a szőke lány papírját.

-Tom! Tom! Úristen! - visította önkívületi állapotban.

-Feljössz? - kérdezte végül egyszerűen, a fejével az ajtó felé bökve.

A lány egy pillanatra teljesen ledermedt, Tom már kezdte azt hinni, hogy meggondolta magát, de végül heves bólogatásba kezdett és könnyes szemekkel zúdította a gitárosra hálálkodását. Tom lazán elmosolyodott, átkarolta a lány derekát és mit sem törődve a többi lány féltékeny kiáltozásával, bekísérte az áldozatát a hotelbe.

Mire másnap reggel felébredt, a lány már nem volt mellette, csupán egy rózsaszín kis cetli maradt utána a párnán. Egy telefonszám és kis üzenet állt rajta, ahogy Tom futólag rápillantott, de nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy el is olvassa. Egy laza mozdulattal a kukába hajította és kikászálódott az ágyból.

-Bocs szivi, de mást szeretek - motyogta félhangosan, majd besétált a fürdőbe.

Egy fáradt sóhaj kíséretében a hideg csempének döntötte a hátát, és mozdulatlanul hagyta, hogy végigfolyjon rajta a meleg víz. Furcsa volt a tegnap éjszaka. Túl egyszerű. Nem kellett kérdeznie semmit és tőle sem kérdezett semmit. Minden ment magától. Tom úgy érezte, most valóban mindent megtehet. Még annyira sem érezte a határokat, mint régen, amikor még suliba járt. Ebben az új világban már semmi sem korlátozta. Bármit is csinált az jó volt, mert ő tette.
De ez az egész nem tűnt olyan nagy számnak. Eddig is úgy érezte, hogy bármit megtehet és hogy a csajok a lábai előtt hevernek. Most csupán minden egyszerűbb és nagyobb volt, de lényegében ugyanaz. Carlával ebben a világban sem lehetett együtt.
Tom lassan lecsúszott a fal mentén és felhúzta a mellkasához a térdeit. Legszívesebben zokogni lett volna kedve, de nem tett semmit. Nem tudta hova tenni az érzéseit. Minden olyan ellentétes volt és zavaros. Úgy érezte, hiba volt lefeküdni azzal a lánnyal, de akkor mégis jobban érezte magát tőle. Úgy érezte, ezzel megcsalta Carlát, de gondolatban mégis kinevette magát ezért. Minden annyira másnak, de mégis ugyanolyannak tűnt. Hiszen valójában ugyan azt csinálták, amit eddig. Zenéltek és buliztak. Csak magasabb szinten. És Carla nem volt velük.
Tom teljesen összezavarodott. Nem tudta már mi a jó vagy a helyes, hogy inkább haza akar-e menni vagy itt maradni. Csak csinálta, amit mások mondtak neki, miközben némán szenvedett. Nem próbált már értelmet keresni semmiben, csupán sodródott az árral. Ott és akkor eldöntötte magában, hogy bármi is történjen, ő mindig szeretni fogja Carlát, de ettől az élete halad tovább. Hiába elviselhetetlen a hiánya, mosolyogni és csajozni fog, az újságoknak pedig azt fogja mondani, hogy boldog. Egy idő után talán ő maga is el fogja hinni...

***
Becsaptam magam mögött az ajtót, gyorsan lerúgtam a lábaimról a tűsarkúimat és felrohantam a lépcsőn, remélve, hogy ma este megúszhatom a szüleimmel való találkozást.

-Carla, beszélni akarunk veled! - ütötte meg a fülemet apa szigorú hangja. Azonnal megtorpantam és a számat húzva, kellettlenül visszafordultam, miközben igyekeztem letörölni ajkaimról a vérvörös rúzst.

Azt hittem, Frau Junker felhívta őket a legutóbbi vagy akár az összes lógásom miatt és most megint végighallgathatom az "iskola fontos" című beszédet, de legrosszabb esetben is csak arra számítottam, hogy kérdőre vonnak a sok késői érkezésem miatt. Azonban amikor beértem a nappaliba, azt hittem összeesek.
Anya és apa a kanapén ültek, gondterhelt arccal és talán észre se vették, hogy én is ott vagyok. Tekintetük a szomorúság, a csalódottság és a tehetetlenség furcsa keverékét tükrözte. Mindketten egyetlen pontra meredtek, az asztalon fekvő, fehér port tartalmazó átlátszó tasakra.
A vér megfagyott az ereimben. El se akartam képzelni, milyen lehet az én arcom. Fogalmam se volt, hogyan reagáljak, a lábaim nem mozdultak, csak álltam ott némán a nappali közepén.
Aztán dühös lettem. Ordítozni akartam a szüleimmel, számon kérni őket, hogy mit kerestek a szobámban és milyen jogon kutakodtak nálam. Hisztizni akartam és elhárítani magamról a felelősséget, tagadni mindent. Csak sírni és kiabálni szerettem volna, minden szörnyűséget a fejükhöz vágni, hogy ők érezzék rosszul magukat helyettem. Legszívesebben tomboltam volna, mindent tönkretéve, semmit és senkit nem kímélve. De nem volt rá okom.
Végül rájöttem, az egyetlen, amit most ki tudnék préselni magamból, az egy elhaló és kétségbeesett "Segítsetek!" lenne. Igen, ezt szerettem volna. Könnyes szemekkel, végleg megadva magam a segítségüket kérni. Azt akartam, hogy valaki megmentsen végre, hogy kirántsanak ebből a szörnyű világból. El akartam menekülni, messze innen és minden problémámtól. De nem jött ki hang a torkomon. Csak lassan leültem velük szembe és csöndben vártam a büntetésem.

-Mondd, hogy nem a tied - szólalt meg rekedtes hangon anya.

-Miért ne lenne az enyém? - kérdeztem csevegő hangon. - Egyébként van neve is, kokainnak hívják - tettem hozzá szemtelenül.

Amennyire fájt ezt tennem velük, legalább annyira élveztem is. Beléjük akartam döfni a kést, mert valahol őket okoltam az egészért. Azt akartam, hogy ők is szenvedjenek, hogy átérezzék, amit én.

-Azonnal hagyd ezt abba! - csapott az asztalra dühösen apa. - Ez nem vicc! Hát nem fogod fel?! Az életeddel játszol! Szó szerint játszol!

-Ti még semmit nem láttatok. Azt sem tudjátok ki vagyok - vetettem oda.

-Azt hiszed, ez tudja?! Azt hiszed, ez a szar megmondja neked?! - emelte fel undorodva a kis átlátszó tasakot, majd gyorsan el is dobta. - Vagy talán a barátaidnak nevezett aljas, szemét rohadékok tudják?! Ők ismernek téged?!

Apa tajtékzott, de nem is a dühe lepett meg igazán, hanem amiket mondott. Még sosem hallottam, hogy a "hülyénél" csúnyább szót kiejtett volna a száján, most pedig egészen ijesztő volt ezeket hallani tőle.

-Vannak, akik tudják... - motyogtam halkan.

Tudtam, hogy igazuk van. A mostani állítólagos barátaimnak fogalmuk sem volt arról, hogy ki vagyok, de az ikrek mindenkinél jobban ismertek. Őket mindenkinél közelebb engedtem magamhoz.

-Az ikrek, persze! - kiáltott fel élesen anya, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. - Ők adták neked ezt is, igaz?! Mert ők annyira tudják mire van szükséged...

A gúnyt és megvetést tisztán hallottam a hangján, meg sem próbálta eltitkolni. Aztán a düh hirtelen eltűnt az arcáról és keservesen zokogni kezdett. Teljesen összetört, nem tudta magát tartani még előttem sem. Én, pedig csak álltam előttük összezavarodva, tehetetlenül. Megrémített, hogy így kellett látnom a szüleimet és hirtelen bűntudatot éreztem, hosszú idő után most először.

-Hogy tehetted ezt? Mit nem adtunk meg neked? - emelte rám könnyekkel áztatott arcát anya. - Vagy ezzel is csak azt akartad megmutatni, hogy mennyire utálsz minket?

A szavai szinte arcul csaptak. Hogy én utálom őket? Tényleg ezt gondolják? Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen nem jöttek ki a szavak a számon, pedig mindennél jobban szerettem volna elmondani, hogy nem utálom őket. Pokoli érzés volt ott álni szerencsétlenül, tudva, hogy mekkora fájdalmat okoztam nekik és érezni azt a hatalmas szakadékot, amit én ástam magunk közé. Mintha két idegennel állnék szemben.

-Nem fogunk vitatkozni - szólalt meg gyorsan apa. Gondolom azt hitte, azonnal visszavágok és leállok veszekedni anyával. Vagy talán csak nem akarta hallani a válaszom. - Anyával már kiválasztottuk neked a megfelelő elvonót és ez nem egy választási lehetőség vagy valami, amit átgondolhatsz. Szükséged van a megfelelő segítségre.

Éreztem rajta, hogy bizonytalan a terve sikerében és arra számít, hogy tiltakozni fogok. Hogy ismét ellenállásba ütköznek. Egy olyan falba, amit sehogy se tudnak áttörni. Próbált határozottnak tűnni és fenyegető nyugalmat vinni a hangjába, de láttam, hogy egész testében remeg az idegességtől, dühtől és fájdalomtól. Akárcsak anya.
De nem tiltakoztam. Nem mondtam semmit, csak szép csendben felálltam és elindultam a szobámba, hogy összepakoljak egy hosszú és gyötrelmes időszakra. Tudtam, hogy apának igaza van. Segítségre van szükségem.

Folyt. Köv.

2. évad, 5. rész - Hívhatlak... Tomnak?

BOLDOG 6. SZÜLETÉSNAPOT A TOKIO HOTELNEK! <3

-Hova mész? - hallottam meg anya aggódó hangját az ajtóban.

Már épp indulni készültem, de kénytelen voltam megállni és megvárni, amíg kijönnek a konyhából. Nem kerülhettem el a szüleim riadt pillantását a magassarkúmra, erős sminkemre és a miniszoknyámra. Azonnal megértették, hogy hova készülök, de kivételesen nem szóltak semmit. Máskor - ha nem alattomosan a hazaérkezésük előtt surrantam el otthonról - rengeteget veszekedtünk az ilyen bulik miatt. Most viszont tudtam, mi jár a fejükben. Azt hitték, megváltozom. Hogy minden olyan lesz, mint régen. És már nem tudtak mit mondani. Talán csalódtak. Mégis a legszörnyűbb az volt, hogy nem érdekelt.

-Jól vagyok, komolyan - néztem rájuk.

Nem tudom, elhitték-e. Nem tudom, én elhittem-e.

-Mi csak... azt gondoltuk, hogy ezek után... - kezdett bele apa esetlenül.

-Ez csak egy barátom bulija. Semmi extra - ráztam a fejem türelmetlenül, hogy megnyugtassam őket. - Nem tudom mikor jövök. Sziasztok. Ja, és vigyázok magamra. Tényleg - fordultam vissza az ajtóból, aztán kiléptem a hűvös éjszakába.

Csak sétáltam a sötét utcán, egyedül, a magassarkúm kopogását hallgatva és azon gondolkodtam, mihez kezdjek most. Tudtam, hogy a szüleim azt várták, most hogy az ikrek elmentek, én újra otthon töltöm minden estém és a családi harmónia visszaáll. Én is ezt hittem, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Egy idő után már minden az én egyedüli döntésem volt. Én magam is megváltoztam, mert meg akartam változni. Ez nem az ikrek hibája volt, ez nem rajtuk múlt. Ők csak mutattak egy új világot... én választhattam volna az addigi életemet is.
De nem csak én változtam meg, a szüleim is. Már nem tudtak velem mit kezdeni. Akaratlanul is alkalmazkodtak a lázadó Carlához. Nem volt többé olyan, hogy ha azt mondták nem, akkor az úgy is lett. És ezt ők is tudták, ezért szép lassan megértették, hogy nem is érdemes ezzel próbálkozni. Azonban fogalmuk se volt arról, hogyan közelítsenek másképp. Hogy próbáljanak az "új" lányukkal beszélgetni, mi az, amit most már meg kell engedniük és mi az, amit továbbra sem és azt hogy tiltsák meg. Teljesen összezavarodtak, akárcsak én. A különbség az volt, hogy én tudtam, a saját világom mit vár el tőlem.
Viszont éreztem, hogy amibe az utóbbi hónapokban keverdtem az nem jó. Nagyon nem jó. De nem tudtam, hogy mászhatnék ki ebből, ha közben az ár ugyan olyan gyorsan, ha nem gyorsabban, sodor magával. Nem akartam elveszíteni a népszerűségem, de ha meg akartam tartani, olyan dolgokat kell tennem, amik nem férnek a régi, normális korlátaim köze. Mint például Dominic bulija.
Tényleg fogalmam se volt mit tegyek. Nem találtam többé az arany középutat, ami egy darabig remekül működött. Az ösvény teljesen eltűnt és én hiába kutattam a hatalmas dzsungelben.
Bár tulajdonképpen nem is volt választásom. Ahogy Andreas mondta, ebből már nem szállhatok ki. Hacsak nem tűnök el teljesen a süllyesztőben. Ahhoz viszont el kellett volna költöznünk. Tudtam, a szüleim megértenék, de én valahol még mindig reménykedtem, az ikrek visszajönnek egyszer. Így hát maradtam ebben a furcsa, köztes létben, ahol mindig igyekszem valamelyik oldal ellen küzdeni...

***

Tom vetett egy utolsó pillantást öccsére, majd miután megbizonyosodott róla, hogy még mindig alszik, óvatosan felnyitotta a nem rég kapott laptop-ját. Amióta híresek lettek, rengeteg mindent kaptak ajándékba hatalmas cégektől. Csak úgy, minden ok nélkül, mert ez óriási reklám volt nekik.
Tom sóhajtott egy nagyot, aztán belekezdett az email megírásába.

Kedves Carla... - írta le az első szavakat, majd szinte azonnal ki is törölte.

Szia Királylány!

Nem is tudom mit írhatnék. Azt hiszem, egy sajnálom most nem elég. Fogalmam sincs miért is írok... tudom, hogy utálsz most. Talán ezt a levelet el sem olvasod soha... De ha mégis, szeretném, ha tudnád, hogy tisztában vagyok vele mekkora szemét köcsög bunkók voltunk...
De Bill szerint így lesz a legjobb neked. Nélkülünk.
Őrült egy világ ez... Talán valóban nem neked való, de talán életünk egyik legnagyobb hibáját követtük el. De már teljesen mindegy... Azért remélem tudod, hogy csak segíteni akartunk. Igazad van, szarul jött ki.
Én csak... kurvára sajnálom!
Jó lenne beszélgetni... mint régen.
Hiányzol.

Tom

U.i.: Nem tudom, azok után kérhetlek-e bármire is... de ha lehet, erről ne szólj senkinek. Bill nagyon félt téged, nem szeretné, ha miattunk rossz dolgok történnének veled. Szóval, szerinte nem kéne beszélnünk, de ismersz, túl önző vagyok...


***

Amint beléptem az ajtón, tudtam, nem fog menni. Nem lesznek mértékek, korlátok vagy erkölcsök, de legfőképp a régi Carla nem lesz. Képtelenség lett volna visszahozni ide. Nem élte volna túl.
Éreztem, ahogy az arcomra egy gonosz kis mosoly ül ki és a lábaim szinte maguktól indulnak el. Rá kellett jönnöm, hogy már nem tudnék enélkül élni. Szükségem volt a bulikra, a pörgésre, a népszerűségre, az alkoholra és a drogokra. Tudtam, pontosan tudtam, hogy nem helyes, de nem érdekelt. Ikrek ide vagy oda, abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtón, döntöttem. Szerettem azt, akivé az ikrek mellett váltam, akinek Loitsche-ben ismernek. Nem akartam tovább a két énem között vergődni, és mások elvárásainak megfelelni. Úgy döntöttem, ideje megfogadnom a Brittának adott tanácsot és bátornak lenni ahhoz, hogy önmagam legyek. És már ez voltam én, a suli királylánya. Nem akartam tovább visszafogni.

-Dominic! Szia! - ugrottam a szöszi srác nyakába vidáman.

Úgy éreztem magam, mint aki több hónapos álomból ébredt. Megkönnyebbültem a döntésemtől, bármennyire is az ellenkező hatást kellett volna kiváltania belőlem. Mint mondtam, most már valóban ez volt az igazi énem.

-Szia hercegnő! - fordult felém mosolyogva, majd kissé kétkedve nézett rám és a hatalmas vigyoromra. - Máris részeg vagy?

-Dehogy! Csak most jöttem, egy kortyot sem ittam - ráztam a fejem nevetve.

-Rég láttalak ilyen vidámnak - jegyezte meg, majd adott két puszit.

-Tudom - bólintottam elgondolkodva. - Most valahogy sokkal jobban érzem magam.

-Szuper - karolt át vigyorogva. Gondolom azt hitte, az ő bulijának érdeme a jó kedvem. - Gyere, igyunk valamit.

Az asztal, ami tele volt pakolva italokkal alig néhány méterre volt tőlünk, mégis közel fél órába telt míg eljutottunk oda. Mindenki beszélni akart velünk és mindenki meg akarta mutatni a többieknek, hogy ő bizony ismeri a suli legmenőbb arcait. De kivételesen nem lettem ideges, akkor sem ha az ikrekről kérdeztem tőlem, csak mosolyogva válaszolgattam mindenkinek. Túl jó kedvem volt és túl jó bulinak ígérkezett ahhoz, hogy ezt saját magamnak rontsam el. Különben is, élveztem a helyzetet, hogy én vagyok a középpontban és mindenki engem bámul.

-Dom - szólítottam meg hirtelen, mikor már az italok között válogattunk. - Szerinted jól nézek ki?

Nem tudom miért kérdeztem, hiszen tudtam előre a válaszát és én magam is biztos voltam benne, hogy szuperül nézek ki. Talán csak újra el akartam játszani a nyafogós kislányt és Dominic elismerő tekintetével kicsikarni a lányokból a féltékeny, utálkozó pillantásokat és sugdolózásokat.

-Ez mióta kérdés? - nevetett fel, de azért ahogy vártam, elismerően végigmért. - Istennő vagy.

-Kösz - mosolyodtam el könnyedén, majd hogy teljes legyen a hatás, az arcára nyomtam egy puszit.

-Hellooo - vetette magát a nyakunkba Kevin. - Kijöttök egy kicsit? Asszem' gáz van.

Felvontam a szemöldököm, de mivel választ nem kaptam, beleegyezően bólintottam és egy üveg vodka kíséretében kimentünk a teraszra. Én felültem a korlátra, a két fiú csak lazán neki támaszkodott, aztán mindhárman rágyújtottunk egy-egy füves cigire, amit Kevin osztott ki nekünk.

-Azt csiripelik a madarak, hogy kibasztad Andreas-t a bandából. Ez igaz? - kérdezett rá mellébeszélés nélkül Kevin.

-Igaz - vontam meg a vállaimat kecsesen, majd nagyot szívtam a cigimből.

-Mi van?! - nézett nagyot Dominic. - Minek raktad ki?

-Nyomult és nem értette meg, hogy én nem akarom, amit ő, aztán összevesztünk. Andreas egy köcsög volt, nem érdemli meg, hogy velünk lógjon - vázoltam fel a történteket.

-Azt hittem, neked is bejön. A kocsmázás után is... - kezdett okoskodni Kevin, de belé fojtottam a szót.

-Részeg voltam. Meg különben is, tudod, hogy van köztünk ez a dolog Tommal... Nem akarok a háta mögött összejönni valakivel, főleg nem a legjobb haverjával. Egy-két kaland még belefér, megbeszéltük, de nem fogok járni Andreas-szal... Ha meg Andy nem érti meg, az ő baja.

Dominic csak megértően bólogatott, majd a kezembe nyomta a vodkás üveget, amit időközben kibontottak.

-Tök jogos meg minden, de azért durva, hogy lapátra tetted Andy-t. Fura lesz nélküle... - ráncolta össze a homlokát Kevin.

Ismét csak megvontam a vállam, majd meghúztam a vodkát, és tovább adtam Kevinnek.

-Andreas már úgyis végzős. Jövőre mindenképp elhúzna... - kelt a védelmemre Dominic.

Kevin már nem mondott semmit, tudta, hogy nem érdemes vitatkozni velem, én pedig nem akartam tovább beszélgetni velük. Leugrottam a korlátról és egyetlen szó nélkül ott hagytam őket.
Furcsa érzés volt Tomról beszélni, főleg úgy mesélni róla, mintha még mindig járnánk. Úgy éreztem, ezzel a hazugsággal magamat is becsaptam egy pillanatra. Szinte teljesen beleéltem magam az elképzelt helyzetbe, miszerint Tommal megbeszéltünk dolgokat, hogy mit szabad és mit nem, mi lesz ha visszajön vagy hogy hűségesek akarunk maradni egymáshoz.
Amióta az ikrek elmentek, most először éreztem azt, hogy dühös vagyok rájuk. Tomra különösen. Újra éreztem a hiányával okozott fájdalmat, amit már szinte teljesen sikerült elnyomnom magamban és ettől még idegesebb lettem. Csak haragudni akartam rá, nem szenvedni miatta. Pokoli érzés volt, hogy még úgy is fájdalmat tud okozni nekem, hogy a közelemben sincs.

-Hé, Matt! - kiáltottam egy barna hajú srác felé, aki épp egy lánnyal táncolt összemelegedve.

Matt Kevin haverja volt már ősidők óta. Mindenki azt hitte, hogy Kevin az igazi rosszfiú, akinek furcsa, titkos ügyei vannak a sulin kívül, de igazából Matt volt az, aki igazán piszkosul játszott. Azt hiszem, Tomék is tőle szerezték az első tablettánkat. Matt valahogy mindig a háttérben volt, amíg Kevinnel jobban nem lettem, nem is ismertem őt.

-Szia hercegnő! - kiáltott vissza, miközben kicsit eltolta magától a csajt és mosolyogva várta, hogy odaérjek hozzá.

Láttam, ahogy a lány meglepetten felkapta a fejét a megszólítást hallva, majd még nagyobb döbbenettel az arcán tudatosult benne, hogy valóban én köszöntem Matt-nek. Végül sértődötten észrevette, hogy miattam hirtelen mellékessé vált, majd gyűlölködve végigmért engem, miközben pontosan tudtam, hogy azt kívánja, bárcsak olyan lehetne, mint én.

-Beszélhetünk kettesben? - néztem a lányra fintorogva, hogy még jobban érezze, ő csak felesleges harmadik, majd átkaroltam Matt nyakát.

-Persze - vigyorodott el szélesen. - Mindjárt jövök - intett a csajnak, a következő percben pedig máris a fürdőszobába igyekeztünk.

Kulcsra zártuk magunk mögött az ajtót, a zene, pedig halk dübörgéssé változott. Matt lazán az ajtónak dőlt, én pedig felültem a mosógépre.

-Halljam, mi kéne - vigyorodott el Matt, miközben feltünően bámulta a fedetlen lábaimat.

-Mid van?

-Kokó, crack, fű, meg egy kis amfetamin - sorolta elgondolkodva. - De mostanában nincs sok, nem adhatom ingyen...

-Az nem számít - ráztam a fejem. - LSD-d nincs?

Matt felnevetett.

-Az erős lenne neked, kicsilány.

-Én tudom, hogy mi jó nekem, oké? - ugrottam le a mosógépről. - Adsz vagy keressek mást?

-Figyelj, az LSD durva cucc - állított meg az ajtóban és komolyan nézett rám. - Para lenne, ha matek óra közepén kezdenél halucinálni, nem?

-Nem biztos, hogy a suliban lesz flashback-em - makacskodtam.

-De nem kizárt. Adok inkább egy kis kokaint, az is elég erős. Hidd el, jobban fogod érezni magad tőle, mint az LSD-től.

-Jó, rendben... - sóhajtottam megadóan némi gondolkodás után.

Matt a mosdókagyló szélére szórt egy kis fehér port, majd a kezembe nyomott egy bankkártyát, hogy azzal igazgassam el a nekem megfelelő mennyiséget. Megvárta, amíg felszippantom a részem, aztán ő is eltűntette a sajátját. Úgy döntöttem, hogy amíg a hatás várat magára, gyorsan lerendezem Matt-et és kimegyek inni valami töményet.

-Ez életmentő volt, hónapok óta csak füvön élek - néztem rá vigyorogva. - Na mondjad, mennyivel tartozom?

Matt a derekamnál fogva magához húzott és ajkaimtól alig néhány centire suttogta a választ.

-Azt hiszem, ez elég egyértelmű...

Idegesen felnevettem és eltoltam magamtól.

-Mi vagy te, valami drogdíler?

-Ne kéresd magad, Carla - nézett rám komoran. - Megmondtam, hogy nem osztogathatom a cuccot csak úgy.

-Azt hittem, pénzt kérsz érte, bazdmeg! - akadtam ki. - Én nem leszek a drogos ribancod! - vágtam az arcába, majd a kezébe nyomtam az összes pénzt, ami épp nálam volt és kisiettem a fürdőből.

Néhány óra múlva újra ott voltam a gödör mélyen, amiből még nem is sikerült egészen kimásznom. Teljesen szétcsúsztam, valahol sok fiú és még több alkohol között. A zene vadul dübörgött a fülemben, de én nem hallottam mást, csak az ütemet, ami mintha mindegyiknél ugyan az lett volna... Egy darabig - talán az első órában - jó kedvem volt, eszméletlenül jól éreztem magam. Teljesen felpörögtem, a fáradtság érzésére már nem is emlékeztem és legszívesebben minden percben nevettem volna. Földöntúli érzés volt, de túl hamar elmúlt és én rettentően kimerültnek és nyűgösnek éreztem magam. A zene iszonyatosan hangos volt, úgy éreztem, hogy mindenki kiabál és ez rettentően idegesített.
A szememmel mindenhol Tomot kerestem, pedig tudtam, lehetetlen, hogy itt legyen. Mégis reménykedtem benne, hogy hirtelen felbukkan és megment. Hogy elvisz erről a szörnyű helyről és vigyáz rám. De Tom nem jött el. Nem volt senki, aki megmentett volna. Csak én segíthettem magamon, de képtelen voltam rá. Nem csak az alkohol és a drog miatt, túl gyenge voltam ahhoz, hogy lemondjak a népszerűségemről, így inkább teljesítettem a ki nem mondott elvárásokat. Mindent, ami szükséges ahhoz, hogy rólam beszéljenek a bulin és hogy rólam beszéljenek másnap. Tudtam, hogy túl lőttem a célon, de már nem érdekelt...

Reggel hasogató fejfájással ébredtem egy idegen szobában. A ruháim szét voltak dobálva mindenfelé és egy ismeretlen srác aludt mellettem. Az emlékeim ugyan lassan, de kezdtek visszatérni. Lefeküdtünk.

A kokain körülbelül tíz perce kezdett hatni és én úgy éreztem, felrobbanok, ha nem mosolyoghatok. Úgy éreztem magam, mint egy energiabomba, megállás nélkül táncoltam és ugráltam. Aztán jött ez a srác. Soha nem láttam még, talán valakinek a suliból volt a haverja, mert úgy tűnt, ő pontosan tudja, hogy én ki vagyok.

-Szia hercegnő! - karolta át a derekam mosolyogva.

Visszamosolyogtam, majd a nyakába téve a kezeimet, folytattam a táncot. Helyes volt, rövid szőkésbarna hajjal és Toméhoz hasonló, barna szemei voltak, de valamiért nem érdekelt annyira, hogy megkérdezzem a nevét vagy bármi mást. Úgy éreztem, így is tökéletes minden.
Fél óra múlva mégis a teraszon találtam magam vele. Azt mondta, el akar szívni egy cigit és nekem se ártana a friss levegő. Én persze ezt nem éreztem, de azért kimentem vele. Felültem a korlátra és lábaimat lóbálva mosolyogtam rá.

-Hogy is hívnak? - kérdeztem rá mégis néhány perces hallgatás után.

-Nico.

-Az nem illik rád - közöltem vele nevetve. - Hívhatlak inkább... Tomnak?

-Ahogy gondolod, hercegnő - vonta meg a vállát mosolyogva, majd beszélgetni kezdtünk.

Jelentéktelen dolgokról fecsegtünk, nem is egészen emlékeztem miket mondott. Csak annyi maradt meg, hogy gitározik és van egy öccse. Én pedig miután sokszor elmondtam neki, hogy mennyire boldog vagyok most, megcsókoltam.

A csók után minden jött magától, de nem egészen úgy, ahogy azt vártam. Az a mindent elsöprő érzés, amire emlékeztem, amit Tommal tapasztaltam most elmaradt. Nem éreztem semmit. Lefeküdtünk, de olyan üres volt... A nyugalom, amit a beszélgetés alatt éreztem, amint hozzám ért, eltűnt. Nem tudott úgy bánni velem, mint Tom. Mert ez a fiú nem szeretett és én sem szerettem őt. És Nico egyáltalán nem volt Tom, bármennyire is akartam.
Kétségbeestem, hogy mi lesz, ha felébred és meg kell csókolnom. Mi lesz, ha hozzám ér. Nem akartam azt az űrt érezni megint. Az egész éjszaka olyan volt, mintha valaki az arcomba nyomott volna egy hatalmas táblát, amin az áll, hogy "Tom már soha többé nem jön vissza. Már soha többé nem fog szeretni téged!".
Gyorsan magamra kapkodtam a ruháim és amilyen csendben csak tudtam, kiosontam a házból.

Haza felé azon gondolkodtam, hogy az elhatározásom, miszert új életet kezdek, egyetlen nap alatt rombadőlt. És arra is rá kellett döbbennem, hogy nekem már sosem lesz újra normális életem. Nem tudom túltenni magam az ikrek hiányán, bármennyire is próbálkozom. Ők többet jelentettek nekem, mint az átlagos barátok. Tom esetében különösen. És ezek a sebek örökre megmaradnak az emberben. Eljátszhatom, hogy minden rendben, ahogy az iskolában vagy otthon teszem, de belül ugyanúgy megmarad a fojtogató üresség.
Amikor az utcánkba értem, újra végigpörgettem magamban az éjszaka eseményeit. Tommal egészen más lett volna. Nem ilyen kiábrándító. Hirtelen pocsékul éreztem magam azért, amit tettem. Hülyeség, tudom, de úgy éreztem, megcsaltam őt. És ez sokkal jobban bántott, mint az, hogy újból drogoztam vagy hogy tudtam, innentől már valóban nem lesz megállás. Nem érdekelt az sem, hogy fizikailag pocsékul éreztem magam, sőt annyira erős volt a Tom miatt érzett bűntudatom, hogy szinte nem is éreztem a fáradtságot, a hányingert, sem semmi mást.

Nem köszöntem be anyáéknak. Korán volt még és nem akartam, hogy így lássanak meg. Elfolyt sminkkel, gyűrödt ruhával, kócos hajjal és könnyes arccal.
Egyszerűen nem tudtam nem Tomra gondolni. Most talán még jobban hiányzott, mint bármikor máskor. Annyira szükségem lett volna rá, hogy átöleljem, hogy beszéljek vele.
A könnyeim lassan utat törtek maguknak, de nem ültem le zokogni. Figyelmen kívül hagytam őket és csak beültem a gépem elé, hogy megnézzem az email-jeimet. Én magam sem hittem el, hogy az ikrek írni fognak, de egyetlen napot sem hagytam volna ki.
Háromszor kellett letörölnöm a könnyeimet, hogy elhiggyem, nem látok rosszul.

1 új levél
Feladó: Tom Kaulitz

Szia Királylány!

Nem is tudom mit írhatnék. Azt hiszem, egy sajnálom most nem elég. Fogalmam sincs miért is írok... tudom, hogy utálsz most. Talán ezt a levelet el sem olvasod soha... De ha mégis, szeretném, ha tudnád, hogy tisztában vagyok vele mekkora szemét köcsög bunkók voltunk...
De Bill szerint így lesz a legjobb neked. Nélkülünk.
Őrült egy világ ez... Talán valóban nem neked való, de talán életünk egyik legnagyobb hibáját követtük el. De már teljesen mindegy... Azért remélem tudod, hogy csak segíteni akartunk. Igazad van, szarul jött ki.
Én csak... kurvára sajnálom!
Jó lenne beszélgetni... mint régen.
Hiányzol.

Tom

U.i.: Nem tudom, azok után kérhetlek-e bármire is... de ha lehet, erről ne szólj senkinek. Bill nagyon félt téged, nem szeretné, ha miattunk rossz dolgok történnének veled. Szóval, szerinte nem kéne beszélnünk, de ismersz, túl önző vagyok...

Újra és újra elolvastam, de képtelen voltam felfogni. Egyszerűen lehetetlen volt... Tom írt nekem! A szívem kihagyott egy ütemet, a könnyeim megállíthatatlanul záporoztak, de mégis jobban éreztem magam, mint az utóbbi hetekben bármikor máskor.
Azonnal meg is írtam a választ.

Szia Tom,

Nem utállak. Egyáltalán nem.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy írtál. Annyit vártam, hogy jelentkezzetek, pedig lehetetlennek tartottam... Csak... annyira hiányoztok!
Tudom miért mentetek el. Azaz, csak sejtettem... Bill egyszer célzott rá. De már mindegy. Nem érdekel, hogy jutott eszetekbe ez a hülyeség. Nélkületek minden ezerszer rosszabbra fordult. Hát még mindig nem értitek? Ti vigyáztatok rám! Ti védtetek meg engem!
Tegnap nem ütköztem bele senkibe, aki haza vitt volna, mert látta, hogy mennyire ki vagyok. Tegnap senki sem védett meg. És ma reggel senki sem ölelt át, hogy érezzem, minden rendben lesz.
Egyedül vagyok, Tom. Mégis hogy jöjjek rendbe egyedül?
De mindegy, nem leszidni akartalak. Csak jó lenne beszélni veled. Nem tudom mi van most velünk... Vagy velem.
Össze vagyok zavarodva.

Haza jöttök még valaha?

El sem tudod képzelni mennyit jelentett, hogy írtál. Nagyon jól esett, komolyan.

És ne aggódj, nem mondom el senkinek. De csak, ha megígéred, hogy néha írsz még. Különben nem élem túl ezt az egészet...

Királylány

Folyt. Köv.